Janine di Giovanni: What I saw in the war

Translator: Joseph Geni Reviewer: Morton Bast

Fordító: Adél Kenyeres Lektor: Anna Patai

This is how war starts.

Így kezdődik egy háború.

One day you're living your ordinary life,

Az egyik nap még éled a megszokott életed,

you're planning to go to a party,

egy buliba tervezel menni,

you're taking your children to school,

viszed a gyerekeidet az iskolába,

you're making a dentist appointment.

időpontot foglalsz a fogorvosnál.

The next thing, the telephones go out,

Aztán, egyszercsak megszakadnak a telefonvonalak,

the TVs go out, there's armed men on the street,

elmegy a TV adás, fegyveres emberek vannak az utcán,

there's roadblocks.

útlezárások vannak.

Your life as you know it goes into suspended animation.

A megszokott életed egy felfüggesztett valósággá válik.

It stops.

Megáll.

I'm going to steal a story from a friend of mine,

Most lopok egy történetet az egyik barátomtól,

a Bosnian friend, about what happened to her,

egy boszniai barátom történetét,

because I think it will illustrate for you exactly what it feels like.

mert szerintem illusztrálná Önöknek, hogy pontosan milyen érzés is ez.

She was walking to work one day in April, 1992,

1992 áprilisának egyik napján épp munkába sétált

in a miniskirt and high heels. She worked in a bank.

miniszoknyában és magassarkúban. Egy bankban dolgozott.

She was a young mother. She was someone who liked to party.

Fiatal anya volt. Valaki aki szeretett bulizni.

Great person.

Egy nagyszerű ember.

And suddenly she sees a tank

És hirtelen meglát egy tankot,

ambling down the main road of Sarajevo

amint Szarajevó főutcáján csordogál

knocking everything out of its path.

félresodorva mindent, ami az útjába akad.

She thinks she's dreaming, but she's not.

Azt gondolja, hogy csak álmodik, de nem.

And she runs as any of us would have done

És elkezd futni, mint ahogy bármelyikünk tette volna,

and takes cover, and she hides behind a trash bin,

fedezékbe vonul, egy szeméttároló mögé bújik,

in her high heels and her miniskirt.

a magassarkújában és a miniszoknyában.

And as she's hiding there, she's feeling ridiculous,

És mialatt ott bujkált nevetségesnek érzezte magát,

but she's seeing this tank go by with soldiers

de látja a tankot elhaladni a katonákkal,

and people all over the place and chaos

és mindenfelé emberek vannak, teljes a káosz,

and she thinks, "I feel like Alice in Wonderland

és azt gondolja, "Úgy érzem magam, mint Alíz Csodaországban,

going down the rabbit hole,

ahogy halad lefelé a nyúlüregben,

down, down, down into chaos,

lejjebb és lejjebb, le a káoszba,

and my life will never be the same again."

és az életem már sosem lesz a régi."

A few weeks later, my friend was in a crowd of people

Néhány héttel később, a barátom egy tömegben volt,

pushing with her infant son in her arms

furakodott előre az újszülött kisfiával a karjaiban,

to give him to a stranger on a bus,

hogy odaadja egy idegennek egy buszon,

which was one of the last buses leaving Sarajevo

ami egyike volt a Szarajevót elhagyó utolsó buszoknak,

to take children out so they could be safe.

hogy kivigyék a gyerekeket a városból, hogy biztonságban legyenek.

And she remembers struggling with her mother to the front,

És emlékszik, ahogy tolakodtak előre az anyjával,

crowds and crowds of people, "Take my child! Take my child!"

emberek tömkelegén keresztül, "Az én gyerekem vigyék! Az enyémet!"

and passing her son to someone through a window.

és átadta a fiát valakinek az ablakon át.

And she didn't see him for years.

Évekig nem látta viszont.

The siege went on for three and a half years,

Az ostrom három és fél évig tartott,

and it was a siege without water,

víz nélkül,

without power, without electricity, without heat, without food,

áram nélkül, elektromosság nélkül, fűtés nélkül, étel nélkül,

in the middle of Europe, in the middle of the 20th century.

Európa szívében a 20. század közepén.

I had the honor of being one of those reporters

Az enyém volt a megtiszteltetés, hogy egyike lehettem azoknak a riportereknek,

that lived through that siege,

akik átélték ezt az ostromot,

and I say I have the honor and the privilege of being there

és azért mondom, hogy megtiszteltetés és kiváltság volt, hogy ott lehettem,

because it's taught me everything,

mert ez mindent megtanított nekem,

not just about being a reporter, but about being a human being.

nem csak a riporteri, hanem az emberi létről is.

I learned about compassion.

Tanultam a könyörületről.

I learned about ordinary people who could be heroes.

Átlagos emberekről, akik hősökké váltak.

I learned about sharing. I learned about camaraderie.

Tanultam az osztozkodásról. Tanultam a bajtársiasságról.

Most of all, I learned about love.

De leginkább a szeretetről.

Even in the midst of terrible destruction and death and chaos,

Még ez a borzalmas pusztítás, halál és káosz közepette is

I learned how ordinary people could help their neighbors,

megtanultam, hogy az átlagemberek hogyan segítenek a szomszédjaikon,

share food, raise their children,

megosztják az ételüket, felnevelik a gyerekeiket,

drag someone who's being sniped at from the middle of the road

elvonszolnak az út közepéről valakit, akire éppen lőnek,

even though you yourself were endangering your life,

akkor is, ha ezzel a saját elétüket veszélyeztették,

helping people get into taxis who were injured

sérülteket segítettek be taxikba,

to try to take them to hospitals.

hogy megpróbálják kórházba juttatni őket.

I learned so much about myself.

Nagyon sokat tanultam magamról.

Martha Gellhorn, who's one of my heroes, once said,

Martha Gellhorn, a hőseim egyike, egyszer azt mondta:

"You can only love one war. The rest is responsibility."

"Csak egy háborút szerethetsz. A többi csak kötelesség."

I went on to cover many, many, many wars after that,

Ezután még sok-sok háborúból tudósítottam,

so many that I lost count,

olyan sokat, hogy már számolni se tudom,

but there was nothing like Sarajevo.

de egyik sem volt olyan, mint Szarajevó.

Last April, I went back to a very strange --

Múlt áprilisban visszatértem egy nagyon furcsa --

what I called a deranged high school reunion.

én őrült középiskolai osztálytalálkozónak hívtam.

What it was, was the 20th anniversary of the siege,

Ez valójában az ostrom 20. évfordulója volt,

the beginning of the siege of Sarajevo,

a szarajevói ostrom kezdetének,

and I don't like the word "anniversary," because it sounds like a party,

és nem szeretem az "évforduló" szót, mert úgy hangzik, mint egy buli,

and this was not a party.

és ez nem egy buli volt.

It was a very somber gathering of the reporters

Ez egy elég komor összejövetele volt a riportereknek,

that worked there during the war, humanitarian aid workers,

akik ott dolgoztak a háború alatt, humanitárius segélymunkásokkal,

and of course the brave and courageous people of Sarajevo themselves.

és persze Szarajevó bátor és merész lakosaival együtt.

And the thing that struck me the most,

Az a dolog, ami a legnagyobb hatással volt rám,

that broke my heart,

ami összetörte a szívem,

was walking down the main street of Sarajevo,

maga az volt, ahogy Szarajevó főutcáján sétáltam,

where my friend Aida saw the tank coming 20 years ago,

ahol a barátom, Aida, látta közeledni a tankot 20 évvel ezelőtt,

and in that road were more than 12,000 red chairs,

és ezen az utcán több mint 12.000 piros szék állt

empty,

üresen,

and every single one of them symbolized

és minden egyes darab egy embert

a person who had died during the siege,

szimbolizált, aki meghalt az ostromban,

just in Sarajevo, not in all of Bosnia,

csupán csak Szarajevóban, nem egész Boszniában,

and it stretched from one end of the city

és a székek a város egyik végéből

to a large part of it,

kiterjedtek annak nagy részére,

and the saddest for me were the tiny little chairs

de a legszomorúbbak számomra a pici kis székek voltak

for the children.

a gyerekek emlékére.

I now cover Syria,

Most Szíriából tudósítok,

and I started reporting it because I believed that

és azért kezdtem el tudósítani, mert úgy hittem,

it needs to be done.

szükség van rá.

I believe a story there has to be told.

Úgy hiszem, itt egy történet elmesélésre vár.

I see, again, a template of the war in Bosnia.

Ismét látom a boszniai háború sablonját.

And when I first arrived in Damascus,

És amikor először megérkeztem Damaszkuszba,

I saw this strange moment where people

egy furcsa pillanatot láttam, ahol az emberek

didn't seem to believe that war was going to descend,

nem hitték el, hogy a háború eléri majd őket,

and it was exactly the same in Bosnia

mert ugyanez volt Boszniában is,

and nearly every other country I've seen where war comes.

és szinte minden más országban is, ahol háború közeleg.

People don't want to believe it's coming,

Az emberek nem akarják elhinni, hogy jön,

so they don't leave, they don't leave before they can.

és ezért nem távoznak, nem mennek el, amíg bírnának.

They don't get their money out.

Nem veszik ki a pénzüket.

They stay because you want to stay in your home.

Ott maradnak, mert mindenki az otthonában akar maradni.

And then war and chaos descend.

És aztán a háború és a káosz utoléri őket.

Rwanda is a place that haunts me a lot.

Ruanda egy hely, ami sokat kísért.

In 1994, I briefly left Sarajevo to go report the genocide in Rwanda.

1994-ben, röviden távoztam Szarajevóból, hogy tudósítsak a ruandai népirtásról.

Between April and August, 1994,

1994 áprilisa és augusztusa között

one million people were slaughtered.

egymillió embert mészároltak le.

Now if those 12,000 chairs freaked me out

Ha engem már ez a 12.000 szék így felkavart

with the sheer number,

pusztán a mennyiségével,

I want you just for a second to think of a million people.

szeretném, hogy gondoljanak egymillió emberre, ha csak egy másodpercre is.

And to give you some example, I remember

És hogy egy példával szolgáljak, emlékszem,

standing and looking down a road as far as I could see,

ahogy álltam egy úton és végignéztem rajta, ameddig csak bírtam,

at least a mile, and there were bodies piled twice my height

legalább egy mérföldig, és végig holttestek halomjait láttam,

of the dead.

kétszer magasabban, mint én.

And that was just a small percentage of the dead.

És ez a halottak csak egy kis százaléka volt.

And there were mothers holding their children

Anyákat láttam, ahogy a gyerekeiket karolták,

who had been caught in their last death throes.

akik már a halálukon voltak.

So we learn a lot from war,

Szóval sokat tanulunk a háborúból,

and I mention Rwanda

és azért említettem Ruandát,

because it is one place, like South Africa,

mert egy olyan hely, mint Dél-Afrika,

where nearly 20 years on, there is healing.

ahol 20 évvel később gyógyulást tapasztalhatunk.

Fifty-six percent of the parliamentarians are women,

Az országgyűlési képviselők 56%-a nő,

which is fantastic,

ami fantasztikus,

and there's also within the national constitution now,

és ma már az ország alkotmánya tiltja

you're actually not allowed to say Hutu or Tutsi.

a hutu és a tutsi megnevezések használatát.

You're not allowed to identify anyone by ethnicity,

Tilos bárkit az etnikai hovatartozása alapján azonosítani,

which is, of course, what started the slaughter in the first place.

mert természetesen ez volt a mészárlás elsődleges oka.

And an aid worker friend of mine told me the most beautiful story,

Egy segélymunkás barátom elmesélt egy gyönyörű történetet,

or I find it beautiful.

legalábbis nekem az volt.

There was a group of children, mixed Hutus and Tutsis,

Volt egy csoport gyerek, hutuk és tutsik keverve,

and a group of women who were adopting them,

és egy csoport asszony, akik majd örökbe fogadják őket,

and they lined up and one was just given to the next.

és a sorban álló gyerekeket egymás után adták a nőknek.

There was no kind of compensation for, you're a Tutsi,

Nem volt semmilyen kompenzálás, hogy te egy tutsi vagy,

you're a Hutu, you might have killed my mother,

te egy hutu vagy, talán te ölted meg az anyám,

you might have killed my father.

talán te ölted meg az apám.

They were just brought together in this kind of reconciliation,

Csak összehozta őket ez a fajta kibékülés,

and I find this remarkable.

és szerintem ez csodálatos.

So when people ask me how I continue to cover war,

így mikor megkérdeznek, hogy tudom folytatni a háborús tudósítását,

and why I continue to do it,

és miért folytatom,

this is why.

hát ezért folytatom.

When I go back to Syria, next week in fact,

Amikor visszatérek Szíriába, tulajdonképpen a jövő héten,

what I see is incredibly heroic people,

amit látok, az egy sor hihetetlenül hősies ember,

some of them fighting for democracy,

néhányuk a demokráciáért harcol,

for things we take for granted every single day.

olyasmikért, amiket mi minden egyes nap biztosra veszünk.

And that's pretty much why I do it.

És nagyjából ezért csinálom.

In 2004, I had a little baby boy,

2004-ben kisfiam született,

and I call him my miracle child,

és csodagyereknek tartom,

because after seeing so much death

mert miután ennyi halált,

and destruction and chaos and darkness in my life,

pusztítást, káoszt és sötétséget láttam életem során,

this ray of hope was born.

megszületett ez a kis reménysugár.

And I called him Luca, which means "The bringer of light,"

És Lucának neveztem el, ami azt jelenti "fényhozó",

because he does bring light to my life.

mivel tényleg fényt hoz az életembe.

But I'm talking about him because when he was four months old,

De most azért beszélek róla, mert amikor négy hónapos volt,

my foreign editor forced me to go back to Baghdad

a külföldi szerkesztőm visszaküldött Bagdadba,

where I had been reporting all throughout the Saddam regime

ahol a teljes Saddam-rezsim alatt tudósítottam,

and during the fall of Baghdad and afterwards,

és Bagdad bukása közben és utána is,

and I remember getting on the plane in tears,

és emlékszem, ahogy könnyes szemmel felszállok a repülőre,

crying to be separated from my son,

sírok, mert el leszek választva a fiamtól,

and while I was there,

és mialatt ott voltam

a quite famous Iraqi politician who was a friend of mine

egy igazán híres iraki politikus, aki a barátom volt,

said to me, "What are you doing here?

azt mondta, "Mit keresel te itt?

Why aren't you home with Luca?"

Miért nem vagy otthon Lucával?"

And I said, "Well, I have to see." It was 2004

Mire én, "Mert muszáj látnom." 2004 volt,

which was the beginning of the incredibly bloody time in Iraq,

a kezdete egy hihetetlenül véres időszaknak Irakban,

"I have to see, I have to see what is happening here.

"Muszáj látnom, muszáj látnom, hogy mi történik itt.

I have to report it."

Muszáj tudósítanom."

And he said, "Go home,

És ő azt mondta, "Menj haza,

because if you miss his first tooth,

mert ha lemaradsz az első fogáról,

if you miss his first step, you'll never forgive yourself.

az első lépéséről, sosem fogod magadnak megbocsátani.

But there will always be another war."

De mindig lesz egy másik háború."

And there, sadly, will always be wars.

És sajnos mindig lesznek háborúk.

And I am deluding myself if I think, as a journalist,

És becsapnám magam, ha azt hinném, hogy mint újságíró,

as a reporter, as a writer,

riporter vagy író,

what I do can stop them. I can't.

az amit teszek, megállíthatja őket. Én nem bírom.

I'm not Kofi Annan. He can't stop a war.

Nem vagyok Kofi Annan. Ő nem tud megállítani egy háborút.

He tried to negotiate Syria and couldn't do it.

Próbált tárgyalni Szíriáról, de nem sikerült neki.

I'm not a U.N. conflict resolution person.

Nem vagyok egy ENSZ-es konfliktus kezelő.

I'm not even a humanitarian aid doctor,

Még egy humanitárius segély orvos sem vagyok,

and I can't tell you the times of how helpless I've felt

és nem tudnám megmondani, hányszor álltam tehetetlenül,

to have people dying in front of me, and I couldn't save them.

míg emberek haltak meg előttem, és nem tudtam őket megmenteni.

All I am is a witness.

Csupán egy tanú vagyok.

My role is to bring a voice to people who are voiceless.

Az a szerepem, hogy hangot adjak azoknak, akiknek nincsen.

A colleague of mine described it as to shine a light

Egy munkatársam úgy írta le, hogy fényt hozunk

in the darkest corners of the world.

a föld legsötétebb zugaiba.

And that's what I try to do.

És ezt próbálom én is tenni.

I'm not always successful,

Nem mindig járok sikerrel,

and sometimes it's incredibly frustrating,

és néha roppant idegesítő tud lenni,

because you feel like you're writing into a void,

mert úgy érzi az ember, hiába ír,

or you feel like no one cares.

vagy úgy érzi, senkit sem érdekel.

Who cares about Syria? Who cares about Bosnia?

Kit érdekel Szíria? Kit érdekel Bosznia?

Who cares about the Congo,

Kit érdekel Kongó,

the Ivory Coast, Liberia, Sierra Leone,

Elefántcsontpart, Libéria vagy Sierra Leone,

all of these strings of places that

ez a sor hely, melyet

I will remember for the rest of my life?

soha életemben nem fogok elfelejteni?

But my métier is to bear witness

De a hivatásom az, hogy tanúskodjak,

and that is the crux, the heart of the matter,

és ez a lényeg, a dolog szíve,

for us reporters who do this.

nekünk riportereknek, akik ezt csináljuk.

And all I can really do is hope,

És csupán csak annyit tehetek, hogy reménykedek,

not to policymakers or politicians,

nem az államvezetésben vagy a politikusokban,

because as much as I'd like to have faith

mivel akármennyire is bízni szeretnék abban,

that they read my words and do something,

hogy olvassák a szavaim és tesznek annak érdekében,

I don't delude myself.

nem csaphatom be magam.

But what I do hope is that if you remember anything I said

Viszont remélem, hogy holnap miközben reggeliznek, emlékeznek majd arra,

or any of my stories tomorrow morning over breakfast,

amit mondtam vagy a történeteim egyikére,

if you can remember the story of Sarajevo,

és ha emlékeznek Szarajevó

or the story of Rwanda,

vagy Ruanda történetére,

then I've done my job.

akkor elvégeztem a munkám.

Thank you very much.

Köszönöm szépen.

(Applause)

(Taps)