I survived a terrorist attack. Here's what I learned | Gill Hicks

Fordító: Júlia Martonosi Lektor: Kata Eszter Széll

I could never have imagined

Sohasem gondoltam volna,

that a 19-year-old suicide bomber

hogy egy 19 éves öngyilkos robbantó

would actually teach me a valuable lesson.

majd egy értékes leckére tanít meg.

But he did.

Mégis megtörtént.

He taught me to never presume anything

Megtanított rá, hogy sose feltételezz semmit

about anyone you don't know.

valakiről, akit nem ismersz.

On a Thursday morning in July 2005,

2005 júliusában, egy csütörtök reggelen

the bomber and I, unknowingly,

a robbantó és én, mit sem tudva egymásról,

boarded the same train carriage at the same time,

ugyanabba a vagonba szálltunk fel,

standing, apparently, just feet apart.

csupán néhány lépésre egymástól.

I didn't see him.

Én nem láttam őt.

Actually, I didn't see anyone.

Igazából senkit sem láttam.

You know not to look at anyone on the Tube,

Tudják, nem szabad senkire ránézni a metrón,

but I guess he saw me.

de szerintem ő látott engem.

I guess he looked at all of us,

Szerintem ő mindannyiunkon végignézett,

as his hand hovered over the detonation switch.

amint a kezét a detonátor kapcsolója fölé emelte.

I've often wondered: What was he thinking?

Sokszor gondolkodtam: Mi járhatott a fejében?

Especially in those final seconds.

Főleg az utolsó másodpercekben.

I know it wasn't personal.

Tudom, hogy nem személyes volt.

He didn't set out to kill or maim me, Gill Hicks.

Nem azért ment, hogy megöljön, vagy megnyomorítson engem, Gill Hickst.

I mean -- he didn't know me.

Úgy értem - ő nem ismert engem.

No.

Nem.

Instead, he gave me

Ehelyett megbélyegzett

an unwarranted and an unwanted label.

egy alaptalan és szükségtelen címkével.

I had become the enemy.

Én lettem az ellenség.

To him, I was the "other,"

Számára én voltam "a másik",

the "them," as opposed to "us."

"az ők", ellentéte a "mi"-nek.

The label "enemy" allowed him to dehumanize us.

Az "ellenség" címke lehetővé tette, hogy ne emberként kezeljen bennünket.

It allowed him to push that button.

Felhatalmazta rá, hogy megnyomja azt a gombot.

And he wasn't selective.

És nem válogatott.

Twenty-six precious lives were taken in my carriage alone,

Huszonhat értékes életet vett el, csak az én vagonomban,

and I was almost one of them.

és én majdnem egy voltam közülük.

In the time it takes to draw a breath,

Egy lélegzetvételnyi idő alatt

we were plunged into a darkness so immense

olyan mérhetetlen sötétségbe borult minden,

that it was almost tangible;

hogy az már szinte kézzelfogható volt;

what I imagine wading through tar might be like.

ilyennek képzelem azt, ha kátrányban gázolnék.

We didn't know we were the enemy.

Mi nem tudtuk, hogy mi vagyunk az ellenség.

We were just a bunch of commuters who, minutes earlier,

Mi csak munkába igyekvők voltunk, akik percekkel azelőtt

had followed the Tube etiquette:

még követték a metró-etikettet:

no direct eye contact,

nincs közvetlen szemkontaktus,

no talking

nincs beszélgetés

and absolutely no conversation.

és semmilyen társalgás.

But in the lifting of the darkness,

De a sötétség felemelkedésekor

we were reaching out.

mégis kitárulkoztunk.

We were helping each other.

Segítettünk egymásnak.

We were calling out our names,

Hangosan mondtuk a nevünket,

a little bit like a roll call,

mintegy névsort,

waiting for responses.

és vártuk a választ.

"I'm Gill. I'm here.

"Gill vagyok. Itt vagyok.

I'm alive.

Életben vagyok.

OK."

OK."

"I'm Gill.

"Gill vagyok.

Here.

Itt.

Alive.

Életben.

OK."

OK."

I didn't know Alison.

Nem ismertem Alisont.

But I listened for her check-ins every few minutes.

De füleltem, amikor megszólalt néhány percenként.

I didn't know Richard.

Nem ismertem Richardot.

But it mattered to me that he survived.

De számomra fontos volt, hogy túlélje.

All I shared with them

Minden, amit megosztottam velük,

was my first name.

az a keresztnevem volt.

They didn't know

Nem tudták,

that I was a head of a department at the Design Council.

hogy a Design Council egyik osztályának a vezetője vagyok.

And here is my beloved briefcase,

Itt látható az imádott aktatáskám,

also rescued from that morning.

szintén arról a reggelről.

They didn't know that I published architecture and design journals,

Nem tudták, hogy építészeti és design lapoknak írok,

that I was a Fellow of the Royal Society of Arts,

hogy a Királyi Művészeti Társaság tagja vagyok,

that I wore black --

hogy feketét viseltem,

still do --

- ahogy most is -

that I smoked cigarillos.

hogy szivarkát szívtam.

I don't smoke cigarillos anymore.

Ma már nem szívok ilyesmit.

I drank gin and I watched TED Talks,

Gint ittam, és TED előadásokat néztem,

of course, never dreaming that one day I would be standing,

természetesen nem is álmodtam arról, hogy egy nap itt fogok állni,

balancing on prosthetic legs,

műlábakon egyensúlyozva,

giving a talk.

beszédet tartva.

I was a young Australian woman doing extraordinary things in London.

Egy fiatal ausztrál nő voltam, aki különleges dolgokat csinált Londonban.

And I wasn't ready for that all to end.

És nem álltam készen arra, hogy mindez véget érjen.

I was so determined to survive

Annyira eltökélten túl akartam élni,

that I used my scarf to tie tourniquets around the tops of my legs,

hogy a sálamat használtam, hogy tőből elszorítsam a lábaimat,

and I just shut everything and everyone out,

mindent és mindenkit kizártam a tudatomból,

to focus, to listen to myself,

hogy fókuszáljak, és önmagamra figyelhessek,

to be guided by instinct alone.

hogy kizárólag az ösztönök vezéreljenek.

I lowered my breathing rate.

Lassabban lélegeztem.

I elevated my thighs.

Feltűrtem a harisnyámat.

I held myself upright

Felülve tartottam magam,

and I fought the urge to close my eyes.

és harcoltam a késztetés ellen, hogy lecsukjam a szemem.

I held on for almost an hour,

Majdnem egy órán keresztül kitartottam,

an hour to contemplate the whole of my life

volt időm alaposan elgondolkodni

up until this point.

az egész eddigi életemről.

Perhaps I should have done more.

Talán többet is tehettem volna.

Perhaps I could have lived more, seen more.

Talán élhettem és láthattam volna többet is.

Maybe I should have gone running, dancing, taken up yoga.

Talán elmehettem volna futni, táncolni, jógázni.

But my priority and my focus was always my work.

De nekem mindig a munka volt az első.

I lived to work.

A munkámért éltem.

Who I was on my business card

Hogy ki voltam a névjegykártyámon,

mattered to me.

az fontos volt számomra.

But it didn't matter down in that tunnel.

De ez ott lent, az alagútban mit sem számított.

By the time I felt that first touch

Mire végre megérintett

from one of my rescuers,

az egyik megmentőm,

I was unable to speak,

már képtelen voltam beszélni,

unable to say even a small word, like "Gill."

még annyit sem tudtam mondani, hogy "Gill".

I surrendered my body to them.

Megadtam nekik magam.

I had done all I possibly could,

Minden tőlem telhetőt megtettem,

and now I was in their hands.

és most az ő kezükben voltam.

I understood

Megértettem,

just who and what humanity really is,

hogy valójában ki és mi az emberiesség,

when I first saw the ID tag

amikor először láttam az azonosító kártyát,

that was given to me when I was admitted to hospital.

amit nekem adtak a kórházba kerülésemkor.

And it read:

Ez állt rajta:

"One unknown estimated female."

"Egy ismeretlen, valószínűleg nő."

One unknown estimated female.

Egy ismeretlen, valószínűleg nő.

Those four words were my gift.

Ez a négy szó volt az ajándékom.

What they told me very clearly

Világos volt az üzenet, miszerint

was that my life was saved,

csupán azért mentették meg az életemet,

purely because I was a human being.

mert emberi lény vagyok.

Difference of any kind made no difference

Nem tesznek semmilyen különbséget,

to the extraordinary lengths that the rescuers were prepared to go

akármilyen erőfeszítést is kell tenni,

to save my life,

hogy megmentsék az életemet,

to save as many unknowns as they could,

hogy annyi ismeretlent mentsenek meg, amennyit csak tudnak,

and putting their own lives at risk.

akár a saját életük kockáztatásával is.

To them, it didn't matter if I was rich or poor,

Nem számított nekik, hogy gazdag vagyok vagy szegény,

the color of my skin,

a bőröm színe,

whether I was male or female,

hogy férfi vagyok-e vagy nő,

my sexual orientation,

a szexuális beállítottságom,

who I voted for,

hogy kire szavaztam,

whether I was educated,

hogy iskolázott vagyok-e,

if I had a faith or no faith at all.

hogy van-e hitem, vagy egyáltalán nincs.

Nothing mattered

Semmi sem számított,

other than I was a precious human life.

csak az értékes emberi élet.

I see myself as a living fact.

Tény, hogy életben vagyok.

I am proof

Én vagyok a bizonyítéka,

that unconditional love and respect can not only save,

hogy a feltétel nélküli szeretet és tisztelet nemcsak megmenthet,

but it can transform lives.

de meg is változtathat életeket.

Here is a wonderful image of one of my rescuers, Andy, and I

Itt egy csodás kép az egyik megmentőmről, Andyről és rólam,

taken just last year.

ami egy évvel ezelőtt készült.

Ten years after the event,

Tíz évvel a történtek után,

and here we are, arm in arm.

és mi itt vagyunk, kéz a kézben.

Throughout all the chaos,

Az óriási zűrzavarban is

my hand was held tightly.

szorosan fogták a kezem.

My face was stroked gently.

Gyengéden megsimogatták az arcomat.

What did I feel?

Mit éreztem?

I felt loved.

Szeretetet.

What's shielded me from hatred and wanting retribution,

Ami megvédett a gyűlölködően kívánt megtorlástól,

what's given me the courage to say:

ami erőt adott, hogy kimondhassam:

this ends with me

"ez velem véget ér",

is love.

az a szeretet.

I was loved.

Szerettek engem.

I believe the potential for widespread positive change

Hiszem, hogy a pozitív változás széleskörű elterjedésében rejlő potenciál

is absolutely enormous

rettentő hatalmas,

because I know what we're capable of.

mert én tudom, hogy mire vagyunk képesek.

I know the brilliance of humanity.

Ismerem az emberiesség ragyogását.

So this leaves me with some pretty big things to ponder

Ezért meglehetősen nagy dolgokon tűnődöm,

and some questions for us all to consider:

és van is számunkra néhány elgondolkodtató kérdésem:

Is what unites us not far greater than what can ever divide?

Nem sokkal hatalmasabb az, ami összehoz bennünket, mint ami szétválaszt?

Does it have to take a tragedy or a disaster

Egy tragédiára vagy katasztrófára van szükség ahhoz,

for us to feel deeply connected as one species,

hogy mélyen kötődjünk egymáshoz, egy azonos fajhoz,

as human beings?

az emberiséghez?

And when will we embrace the wisdom of our era

És mikor fogjuk korunk bölcsességét dicsőíteni,

to rise above mere tolerance

hogy felülkerekedjünk a puszta tolerancián,

and move to an acceptance

és elfogadóbbak legyünk

for all who are only a label until we know them?

mindenkivel, aki csak egy címke, egészen addig, amíg meg nem ismerjük?

Thank you.

Köszönöm.

(Applause)

(Taps)