Cristina Domenech: Poetry that frees the soul (with English subtitles) | TED

Translator: Sebastian Betti Reviewer: Gisela Giardino

Fordító: Lili László Lektor: Zsuzsa Viola

It's said that to be a poet

Azt mondják: ahhoz, hogy valaki költő legyen,

you have to go to hell and back.

egyszer meg kell járnia a poklot.

The first time I visited the prison,

Amikor először léptem be a börtön ajtaján, nem lepett meg sem a lakatok zaja,

I was not surprised by the noise of the padlocks,

or the closing doors, or the cell bars,

sem a záródó ajtók, sem a rácsok;

or by any of the things I had imagined.

semmi sem a dolgok közül, amelyeket már magam elé képzeltem.

Maybe because the prison is in a quite open space.

Talán azért sem, mert a börtön egy viszonylag nyílt téren helyezkedik el.

You can see the sky.

Látszik az ég.

Seagulls fly overhead, and you feel like you're next to the sea,

Sirályok repülnek arra; az ember azt gondolná, közel a tenger,

that you're really close to the beach.

hogy ott van a part mellett.

But in fact, the gulls are looking for food in the dump near the prison.

Valójában azonban a sirályok a közeli szeméttelepre tartanak élelemért.

I went farther inside and I suddenly saw inmates moving across the corridors.

Mentem tovább, és hirtelen megláttam a folyosókon áthaladó rabokat.

Then it was as if I stepped back and thought

Olyan volt, mintha hátraléptem volna egyet, és belegondoltam,

that I could have very well been one of them.

hogy akár magam is lehetnék egy közülük,

If I had another story, another context, different luck.

ha más lett volna a történetem, a környezetem, a sorsom.

Because nobody - nobody - can choose where they're born.

Mert senki, senki nem választhatja meg, hova születik.

In 2009, I was invited to join a project

2009-ben meghívtak, hogy vegyek részt egy projektben,

that San Martín National University conducted at the Unit 48 penitentiary,

melyet a San Martín Nemzeti Egyetem indított a börtön 48-as egységében,

to coordinate a writing workshop.

és vezessek ott íróműhelyet.

The prison service ceded some land at the end of the prison,

A büntetés-végrehajtási szolgálat

rendelkezésünkre bocsátott egy területet a börtön végében,

which is where they constructed the University Center building.

ahol felhúzták az egyetemi központ épületét.

The first time I met with the prisoners,

Amikor először ültem le az elítéltekkel,

I asked them why they were asking for a writing workshop

megkérdeztem őket, miért kérték, hogy legyen íróműhelyük,

and they told me they wanted to put on paper

mire azt felelték, hogy papírra szerették volna vetni mindazt,

all that they couldn't say and do.

amit nem mondhattak ki, és nem tehettek meg.

Right then I decided that I wanted poetry to enter the prison.

Ekkor döntöttem el, hogy beviszem a költészetet a börtönbe.

So I said to them why don't we work with poetry,

Javasoltam, hogy próbálkozzunk a költészettel,

if they knew what poetry was.

és megkérdeztem, tudják-e, mi a költészet.

But nobody had a clue what poetry really was.

Senkinek nem volt még ötlete sem, hogy mi is a költészet valójában.

They also suggested to me

Felhívták a figyelmemet, hogy a műhelybe

that the workshop should be not just for the inmates

nemcsak egyetemi végzettséggel rendelkező elítéltek jelentkezhettek,

taking university classes, but for all the inmates.

hanem a többiek is.

And so I said that to start this workshop,

Megjegyeztem, hogy a műhelymunka megkezdéséhez

I needed to find a tool that we all had in common.

szükségem van egy olyan eszközre, amely mindnyájunk számára elérhető.

That tool was language.

Ez az eszköz a nyelv volt.

We had language, we had the workshop. We could have poetry.

Ott volt tehát a nyelv és az íróműhely, nekikezdhettünk a verselésnek.

But what I hadn't considered was that inequality exists in prison, too.

Nem számoltam azonban azzal, hogy a börtönben sincs egyenlőség:

Many of the prisoners hadn't even completed grammar school.

sok elítélt még az általános iskolát sem fejezte be.

Many couldn't use cursive, could barely print.

Sokan nem tudtak folyóírással írni, csak nyomtatott betűkkel,

They didn't write fluently, either.

és még úgy is csak akadozva.

Így hát elkezdtünk rövid verseket keresni;

So we started looking for short poems.

nagyon rövideket, de annál velősebbeket.

Very short, but very powerful.

And we started to read, and we'd read one author, then another author,

Olvasni kezdtünk: először egy szerzőtől, majd egy másiktól,

and by reading such short poems, they all began to realize

és e rövid verseket olvasva egyre inkább ráébredtek,

that what the poetic language did was to break a certain logic,

hogy a költői nyelv

szakít a hagyományos logikával, és új rendszert épít fel.

and create another system.

Breaking the logic of language also breaks the logic of the system

A nyelvi logikával való szakítás szakítás azon rendszer logikájával is,

under which they've learned to respond.

amelyhez ők hozzá vannak szokva.

So a new system appeared,

Így fejlődött ki egy új rendszer, s néhány új szabály,

new rules that made them understand very quickly,

melyek segítségével hamar, igazán hamar rájöttek,

- very quickly -

that with poetic language

hogy a költői nyelvvel azt mondhatják el, amit csak akarnak.

they would be able to say absolutely whatever they wanted.

It's said that to be a poet you have to go to hell and back.

Azt mondják: ahhoz, hogy valaki költő legyen,

egyszer meg kell járnia a poklot.

And they have plenty of hell. Plenty of hell.

És számukra pokolból nincs hiány – abból van bőven.

One of them once said: "In prison you never sleep.

Egyszer az egyikük azt mondta: "A börtönben sosem alszol.

You can never sleep in jail. You can never close your eyelids."

A börtönben nem lehet aludni. Sosem hunyhatod le a szemedet."

And so, like I’m doing now, I gave them a moment of silence,

És akkor azt tettem, amit most.

Egy pillanatnyi csönd után ezt mondtam: "Fiúk, ez a költészet. Ez.

then said, “That's what poetry is, you guys.

It's in this prison universe that you have all around you.

A börtönélet itt van előttetek – egy karnyújtásnyira.

Everything you say about how you never sleep,

Mindez, amit mondtok, hogy nem alszotok soha,

it exudes fear.

Ez maga a félelem. Ezt még nem írta meg senki. Ez mind költészet."

All the things that go unwritten -- all of that is poetry."

So we started appropriating that hell;

Így kezdtük magunkévá tenni ezt a poklot.

we plunged ourselves, headfirst, into the seventh circle.

Egyenesen fejest ugrottunk a pokol hetedik bugyrába.

And in that seventh circle of hell, our very own, beloved circle,

És a pokol hetedik bugyrában, mely a miénk lett és megszerettük,

they learned that they could make the walls invisible,

megtanulták, hogy a falak lehetnek láthatatlanok,

that they could make the windows yell,

hogy az ablakok is tudnak sikoltani, és hogy megbújhatnak az árnyékban.

and that we could hide inside the shadows.

When the first year of the workshop had ended,

A műhelyben végzett első évfolyammal

we organized a little closing party,

egy kis év végi összejövetelt rendeztünk,

like you do when a job is done with so much love,

mint mikor valaki egy számára fontos projekt végéhez ér,

and you want to celebrate with a party.

és azt meg akarja ünnepelni.

We called family, friends, the university authorities.

Meghívtuk a családtagjaikat, a barátaikat, az egyetem vezetőségét.

The only thing the inmates had to do was read a poem,

A tanítványaimnak csak annyit kellett tenniük, hogy felolvasnak egy verset,

and receive their diplomas and applause.

átveszik az oklevelüket, és fogadják a tapsot.

That was our simple party.

Ez volt a mi kis ünnepségünk.

The only thing I want to leave you with

A pillanat, amelyet szeretnék

önöknek itt emlékül hagyni az,

is the moment in which those men,

amikor ezek a férfiak, néhányan akkorák, hogy eltörpülök mellettük,

some of them just huge when standing next to me,

or the young boys - so young, but with an enormous pride,

néhányan nagyon fiatalok, de annál büszkébbek,

held their papers and trembled like little kids and sweated,

mint kisgyermekek, remegve, papírral a kezükben, izzadva,

and read their poems with their voices completely broken.

remegő hanggal felolvasták a versüket.

That moment made me think a lot

Abban a pillanatban mélyen elgondolkodtam azon,

that for most of them, it was surely the very first time

hogy sokuknak bizonyára ez volt az első alkalom,

that someone applauded them for something they had done.

hogy valaki megtapsolta őket valamiért, amit tettek.

In prison there are things that can't be done.

Van, amit a börtönben nem lehet megtenni.

In prison, you can't dream. In prison, you can't cry.

A börtönben nem lehet álmodni, a börtönben nem lehet sírni.

There are words that are virtually forbidden, like the word "time,"

Vannak szavak, amelyek szinte tiltottak: például az "idő"

the word "future," the word "wish".

a "jövő" vagy a "vágy".

But we dared to dream, and to dream a lot.

Mi azonban mertünk álmodni, nagyot álmodni,

We decided that they were going to write a book.

hisz úgy döntöttünk, könyvet fognak írni.

És nemcsak megírták a könyvet, de be is kötötték.

Not only did they write a book, but they also bound it themselves.

That was at the end of 2010.

Ez 2010 végén volt.

Then, we doubled the bet and wrote another book.

Majd másodszor is megfogadtuk, és még egy könyvet írtunk.

And we bound that one, too.

És bekötötték azt is.

That was a short time ago, at the end of last year.

Ez nem olyan rég volt – tavaly, év végén.

What I see week after week,

Hétről hétre figyelemmel kísérhetem,

hogyan válnak más emberekké, hogyan változnak,

is how they're turning into different people;

how they're being transformed.

How words are empowering them with a dignity they had never known,

és azt is, ahogy a szó megbecsülést adott nekik; olyat, amelyet addig nem ismertek,

that they couldn't even imagine.

sőt, elképzelni sem tudtak.

They had no idea such dignity could come from them.

Nem tudták, hogy ilyen megbecsülés létezik, és hogy részük lehet benne.

At the workshop, in that beloved hell we share, we all give something.

A műhelyben, ott, szeretett poklunkban

mind adtunk.

We open our hands and hearts and give what we have, what we can.

Karjainkat és szívünket kitárva

beleadtunk mindent, amink volt, amit csak adni tudtunk – mindannyian.

All of us; all of us equally.

Mindenki egyenlőképpen.

And so you feel that at least in a small way

Így az ember azt érzi,

you're repairing that huge social fracture

hogy legalább egy kicsit szűkít azon a mélységes társadalmi szakadékon,

which makes it so that for many of them,

amely miatt sokak számára az egyetlen jövőkép a börtön.

prison is their only destination.

I remember a verse by a tremendous poet, a great poet,

Nem feledem

a 48-as egység íróműhelyének egyik remek költője,

from our Unit 48 workshop, Nicolás Dorado:

Nicolas Dorado sorait:

"I will need an infinite thread to sew up this huge wound."

"Egy végtelen fonalra van szükségem, hogy e mély sebet bevarrjam."

Ezt teszi a költészet. Bevarrja a kirekesztés ejtette sebet.

Poetry does that; it sews up the wounds of exclusion.

Ajtókat tár ki. A költészet tükörként szolgál.

It opens doors. Poetry works as a mirror.

It creates a mirror, which is the poem.

Tükröt állít, mely maga a vers.

They recognize themselves, they look at themselves in the poem

Ők pedig magukra ismernek, magukat látják a versben,

and write from who they are, and are from what they write.

és írnak magukból, s ahogy írnak, önmaguk lesznek.

In order to write,

Ahhoz, hogy írni tudjanak, át kell érezniük az írás pillanatát,

they need to appropriate the moment of writing

which is a moment of extraordinary freedom.

amely különlegesen szabad pillanat.

Gondolataikba mélyedve meg kell találniuk azt a morzsányi szabadságot,

They have to get into their heads, search for that bit of freedom

amelyet soha, de soha senki el nem vehet tőlük, amikor írnak;

that can never be taken away when they write

és így bizonyosodhatnak meg arról is, hogy a szabadság létezik,

and that is also useful to realize that freedom is possible

even inside a prison,

még a börtön falai között is,

and that the only bars we have in our wonderful space

és csodálatos terünkben az egyetlen rács maga a rács szó,

is the word "bars,"

and that all of us in our hell burn with happiness

és poklunkban mindannyian boldogságtól izzunk,

when we light the wick of the word.

mikor a szó lángra gyúl.

(Applause)

(Taps)

I told you a lot about the prison, a lot about what I experience

Sokat meséltem önöknek a börtönről, arról, amit hétről hétre tapasztalok,

every week, and how I enjoy it and transform myself with the inmates.

arról, amiben örömömet lelem, és ami az ottaniakkal együtt más emberré tesz.

But you don't know how much I'd like it

Nem is tudják, mennyire szeretném, hogy önök is érezhessék, megélhessék,

if you could feel, live, experience, even for a few seconds,

tapasztalhassák, még ha csak másodpercek erejéig is,

what I enjoy every week and what makes me who I am.

azt, ami nekem minden héten örömet okoz, és azzá tesz, aki vagyok.

(Applause)

(Taps)

Martín Bustamante: The heart chews tears of time;

Martín Bustamante: "A szív az idő könnyeit őrli,

blinded by that light,

fénytől elvakítva,

it hides the speed of existence

a lét irama rejlik ott,

where the images go rowing by.

ahol emlékek úsznak el.

It fights; it hangs on.

Harcol, nem enged.

The heart cracks under sad gazes,

Bús tekintetek előtt a szív meghasad,

rides on storms that spread fire,

tüzet ontó fergetegek hátán nyargal,

lifts chests lowered by shame,

szégyentől nyomott melleket emel,

knows that it's not just reading and going on,

tudja, az út nem csak olvasás és követés,

it also wishes to see the infinite blue.

a végtelen kékség látványát is áhítja.

The heart sits down to think about things,

A szív gondolkodni megül,

fights to avoid being ordinary,

harcot vív a közönségességgel,

tries to love without hurting,

s próbál sebzés nélkül szeretni,

breathes the sun, giving courage to itself,

a napfényt magába szívja, felbátorodik,

átadja magát, s az észhez utazik.

surrenders, travels toward reason.

The heart fights among the swamps,

A szív mocsarakon verekszi át magát,

skirts the edge of the underworld,

az alvilág határán botladozik,

falls exhausted, but won't give in to what's easy,

erőtlenül hull alá, de nem adja meg magát könnyen,

while irregular steps of intoxication

wake up,

megébred,

wake the stillness.

megébred a megnyugvás."

I'm Martín Bustamante,

A nevem Martín Bustamante.

I'm a prisoner in Unit 48 of San Martín,

Elítélt vagyok a San Martín börtön 48-as egységében.

today is my day of temporary release.

Ma van az ideiglenes szabadon bocsátásom napja.

And for me, poetry and literature have changed my life.

A költészet és az irodalom

megváltoztatták az életemet.

Thank you very much!

Nagyon köszönöm! (Taps)

Cristina Domenech: Thank you!

CD: Köszönöm!

(Applause)

(Taps)