4 Lessons in Creativity | Julie Burstein | TED Talks

Translator: Joseph Geni Reviewer: Morton Bast

Fordító: Csaba Lóki Lektor: Bálint Ármai

On my desk in my office, I keep a small clay pot

Az irodámban az íróasztalomon őrzök egy kis agyagedényt,

that I made in college. It's raku, which is a kind of pottery

amit még az egyetemen készítettem. Ez a "raku" elnevezésű fazekas eljárással

that began in Japan centuries ago as a way of

készült, amivel eredetileg Japánban készítették évszázadokkal

making bowls for the Japanese tea ceremony.

ezelőtt a teaszertartások kellékeit.

This one is more than 400 years old.

Ez itt 400 évesnél is régebbi.

Each one was pinched or carved out of a ball of clay,

Mindegyiket egy agyaggolyóból szaggatták vagy faragták ki,

and it was the imperfections that people cherished.

és tökéletlenségeik erényt jelentettek az emberek szemében.

Everyday pots like this cup take eight to 10 hours to fire.

Az ehhez hasonló mindennapos edények kiégetése 8-10 óráig tartott.

I just took this out of the kiln last week, and the kiln itself

Én ezt épp múlt héten vettem ki a kemencéből, és a kemencének magának

takes another day or two to cool down, but raku

további egy vagy két napra van szüksége a lehűléshez, de a raku

is really fast. You do it outside, and you take the kiln

nagyon gyors. Az udvaron kell csinálni, és a kemencét

up to temperature. In 15 minutes, it goes to 1,500 degrees,

fel kell melegíteni. 15 perc alatt 1500 fokra melegszik,

and as soon as you see that the glaze has melted inside,

majd amikor látjuk, hogy a belül lévő zománc kezd megolvadni,

you can see that faint sheen, you turn the kiln off,

látható itt ez a halvány ragyogás, a kemencét kikapcsoljuk,

and you reach in with these long metal tongs,

majd ezekkel a hosszú rudakkal

you grab the pot, and in Japan, this red-hot pot

kivesszük a vörösen izzó edényt, amit Japánban

would be immediately immersed in a solution of green tea,

azonnal zöld tea főzetbe merítettek.

and you can imagine what that steam would smell like.

Képzelhetik, milyen illatú gőzök szabadultak ott fel.

But here in the United States, we ramp up the drama

Itt, az Egyesült Államokban, mi még tovább fokozzuk a drámát,

a little bit, and we drop our pots into sawdust,

és az edényeinket fűrészporba ejtjük,

which catches on fire, and you take a garbage pail,

ami tüzet fog, aztán fogjuk a szemetesvödröt,

and you put it on top, and smoke starts pouring out.

ráborítjuk, mire elkezd ömleni belőle a füst.

I would come home with my clothes reeking of woodsmoke.

Az égő fa füstjétől szagló ruhában szoktam hazaérni.

I love raku because it allows me to play with the elements.

Imádom a rakut, mert lehetővé teszi, hogy játsszak az elemekkel.

I can shape a pot out of clay and choose a glaze,

Megformázhatom az edényt agyagból, választhatok zománcot,

but then I have to let it go to the fire and the smoke,

de utána rá kell hagynom a tűzre és a füstre,

and what's wonderful is the surprises that happen,

és ilyen csodálatos meglepetések várnak rám utána,

like this crackle pattern, because it's really stressful

mint például ez a repedezett mintázat, mert ezekben

on these pots. They go from 1,500 degrees

az edényekben rengeteg a feszültség. 1500 fokról hűlnek le

to room temperature in the space of just a minute.

szobahőmérsékletre, mindössze egy perc alatt.

Raku is a wonderful metaphor for the process of creativity.

A raku csodálatos metaforája az alkotás folyamatának.

I find in so many things that tension between

Nap mint nap rengeteg dologban ismerem fel

what I can control and what I have to let go

ezt a fajta feszültséget az általam kontrollálható, és

happens all the time, whether I'm creating a new radio show

a rajtam kívül álló dolgok között, akár egy új rádióműsort készítek,

or just at home negotiating with my teenage sons.

akár a kamasz fiaimmal vitatkozom.

When I sat down to write a book about creativity,

Amikor elkezdtem egy könyvet írni a kreativitásról,

I realized that the steps were reversed.

rájöttem, hogy a lépések sorrendje ott éppen fordított.

I had to let go at the very beginning, and I had to

Az elején hagynom kell, hogy maguktól történjenek a dolgok,

immerse myself in the stories of hundreds of artists

és bátran el kell merülnöm művészek, írók, muzsikusok,

and writers and musicians and filmmakers, and as I listened

és filmesek százainak történeteiben, és ahogy hallgattam

to these stories, I realized that creativity

ezeket a történeteket, rájöttem, hogy a kreativitás

grows out of everyday experiences

a mindennapi tapasztalatokból fakad,

more often than you might think, including

nem is hinnék mennyire, például abból, hogy

letting go.

hagyjuk történni a dolgokat.

It was supposed to break, but that's okay. (Laughter) (Laughs)

Ennek el kellett volna törnie, de sebaj, így is jó! (Nevetés) (Nevet)

That's part of the letting go, is sometimes it happens

Ez is része a "hagyd megtörténni"-nek: néha ezt történik,

and sometimes it doesn't, because creativity also grows

néha az, mert a kreativitás

from the broken places.

a törött dolgokból is fakadhat.

The best way to learn about anything

A dolgok megismeréséhez vezető legjobb út

is through stories, and so I want to tell you a story

a történeteken keresztül vezet, ezért most elmondok egy történetet

about work and play and about four aspects of life

munkáról, játékról és az élet négy aspektusáról,

that we need to embrace

amit magunkévá kell tennünk ahhoz,

in order for our own creativity to flourish.

hogy a kreativitásunk kiteljesedhessen.

The first embrace is something that we think,

Az első befogadandó dolog valami, amit gondolunk:

"Oh, this is very easy," but it's actually getting harder,

"Ó, ez nagyon könnyű", de valójában egyre nehezebbé válik,

and that's paying attention to the world around us.

és ez nem más, mint hogy figyelmet fordítunk a környező világra.

So many artists speak about needing to be open,

Rengeteg művész beszél arról, hogy nyitottnak kell lennünk,

to embrace experience, and that's hard to do when

hogy befogadjuk a tapasztalatot, és ezt nagyon nehéz megtenni,

you have a lighted rectangle in your pocket that

amikor egy világító téglalap van a zsebünkben,

takes all of your focus.

ami leköti minden figyelmünket.

The filmmaker Mira Nair speaks about growing up

A filmrendező Mira Nair mesél arról,

in a small town in India. Its name is Bhubaneswar,

hogy egy indiai kisvárosban nőtt fel. A hely neve Bhubaneswar,

and here's a picture of one of the temples in her town.

itt látható egy kép a város egyik templomáról.

Mira Nair: In this little town, there were like 2,000 temples.

Mira Nair: Ebben a kis városban úgy 2000 templom volt.

We played cricket all the time. We kind of grew up

Folyton krikettet játszottunk. Szinte egy kőrengetegben

in the rubble. The major thing that inspired me,

nőttünk fel. A legmeghatározóbb élményem,

that led me on this path, that made me a filmmaker eventually,

aminek hatására elindultam ezen az úton, és végül filmes lettem,

was traveling folk theater that would come through the town

egy a városon átutazó népi színház előadása volt,

and I would go off and see these great battles

kimentem, és néztem a jó és a gonosz küzdelmét,

of good and evil by two people in a school field

amint két ember, az iskolaudvaron,

with no props but with a lot of, you know,

kellékek nélkül, ám rengeteg

passion, and hashish as well, and it was amazing.

szenvedélytől -- és persze hasistól -- hajtva előadta. Lenyűgöző volt.

You know, the folk tales of Mahabharata and Ramayana,

Tudják, Indiában úgy tartják, hogy a két szent könyv,

the two holy books, the epics that everything comes out of

a Mahabharata és a Ramayana népmeséi azok a történetek,

in India, they say. After seeing that Jatra, the folk theater,

melyekből minden származik. Miután láttam a Jatrát, ezt a népi színházat,

I knew I wanted to get on, you know, and perform.

tudtam, hogy azonnal cselekednem, alkotnom kell.

Julie Burstein: Isn't that a wonderful story?

Julie Burstein: Hát nem gyönyörű ez a történet?

You can see the sort of break in the everyday.

Ehhez hasonló élményekkel nap mint nap találkozhatunk.

There they are in the school fields, but it's good and evil,

Ott vannak ők az iskolaudvaron, a jó és a gonosz,

and passion and hashish. And Mira Nair was a young girl

a szenvedély és a hasis. Mira Nair fiatal lány volt,

with thousands of other people watching this performance,

aki több ezer emberrel együtt nézte az előadást,

but she was ready. She was ready to open up

de ő már készen állt. Kész volt befogadni

to what it sparked in her, and it led her,

azt a dolgot, amit ez az élmény fellobbantott benne, ami végigvezette őt --

as she said, down this path to become

ahogy ő maga mondja -- a díjnyertes filmrendezővé

an award-winning filmmaker.

válás útján.

So being open for that experience that might change you

Tehát nyitottnak lenni a változtatást ígérő tapasztalatokra,

is the first thing we need to embrace.

ez az első dolog, amit el kell sajátítanunk.

Artists also speak about how some of their most powerful work

Művészektől gyakran halljuk, hogy leghatásosabb munkáik

comes out of the parts of life that are most difficult.

az élet legnehezebb pillanataiban gyökereznek.

The novelist Richard Ford speaks about

Az írót, Richard Fordot egy gyermekkori

a childhood challenge that continues to be something

probléma a mai napig folyamatosan

he wrestles with today. He's severely dyslexic.

próbatétel elé állítja. Súlyos diszlexiával küzd.

Richard Ford: I was slow to learn to read, went all the way

Richard Ford: Nagyon lassan tanultam és olvastam,

through school not really reading more than the minimum,

és úgy végeztem el az iskolát, hogy csak a legszükségesebbeket olvastam el,

and still to this day can't read silently

és a mai napig nem tudok magamban

much faster than I can read aloud,

sokkal gyorsabban olvasni, mint fennhangon,

but there were a lot of benefits to being dyslexic for me

de a diszlexiának egy csomó haszna is volt számomra,

because when I finally did reconcile myself to how slow

mert amikor végre elfogadtam, hogy milyen lassan

I was going to have to do it, then I think I came very slowly

kell nekem ezt csinálni, akkor kezdtem el fokozatosan

into an appreciation of all of those qualities of language

értékelni a nyelvnek és a mondatoknak

and of sentences that are not just the cognitive

azokat a jellemzőit, amelyek nem a kognitív

aspects of language: the syncopations, the sounds of words,

jellegből származnak: a ritmusokat, a szavak hangzását,

what words look like, where paragraphs break,

a szavak alakját, a bekezdésekre tagolás szabályait,

where lines break. I mean, I wasn't so badly dyslexic that

a sortörések módját. A diszlexiám nem volt annyira súlyos,

I was disabled from reading. I just had to do it

hogy egyáltalán ne tudjak olvasni. Csak nagyon lassan

really slowly, and as I did, lingering on those sentences

kellett csinálnom, és ezért hosszasan elidőztem a mondatokon,

as I had to linger, I fell heir to language's other qualities,

és mivel így történt, ráéreztem a nyelv más aspektusaira

which I think has helped me write sentences.

ami, azt hiszem, nagy segítségemre volt az írásban.

JB: It's so powerful. Richard Ford, who's won the Pulitzer Prize,

JB: Ebben hatalmas erő van. A Pulitzer-díjas Richard Fordtól hallani,

says that dyslexia helped him write sentences.

hogy a diszlexia segített neki az írásban.

He had to embrace this challenge, and I use that word

Be kellett fogadnia ezt a kihívást, és szándékosan használom

intentionally. He didn't have to overcome dyslexia.

ezt a kifejezést. Nem legyőznie kellett a diszlexiát.

He had to learn from it. He had to learn to hear the music

Tanulnia kellett belőle. Meg kellett tanulnia meghallani

in language.

a nyelvben a muzsikát.

Artists also speak about how pushing up against

Művészektől gyakran halljuk, hogy amikor saját

the limits of what they can do, sometimes pushing

korlátaikat teszik próbára, vagy esetleg lépik túl,

into what they can't do, helps them focus

az segít nekik saját hangjuk

on finding their own voice.

megtalálására összpontosítani.

The sculptor Richard Serra talks about how,

A szobrász Richard Serra mesél arról,

as a young artist, he thought he was a painter,

hogy fiatal művészként már festőművésznek hitte magát,

and he lived in Florence after graduate school.

amikor Firenzében élt az iskolái elvégzése után.

While he was there, he traveled to Madrid,

Ekkortájt egyszer elutazott Madridba,

where he went to the Prado to see this picture

ahol elment a Pradóba, hogy megnézze a spanyol festő,

by the Spanish painter Diego Velázquez.

Diego Velázquez egyik képét, ezt itt.

It's from 1656, and it's called "Las Meninas,"

1656-ból származik, a címe "Las Meninas",

and it's the picture of a little princess

egy fiatal hercegnőt ábrázol

and her ladies-in-waiting, and if you look over

udvarhölgyei körében. Ha átnézünk a

that little blonde princess's shoulder, you'll see a mirror,

hercegnő válla fölött, akkor egy tükörben

and reflected in it are her parents, the King and Queen

szüleit, Spanyolország királyát és a királynét látjuk,

of Spain, who would be standing where you might stand

akik éppen ott állnának, ahol mi is állunk,

to look at the picture.

amikor a képet nézzük.

As he often did, Velázquez put himself in this painting too.

Velázqueznek szokása volt magát is megfesteni a képein.

He's standing on the left with his paintbrush in one hand

Ott látható a bal oldalon, egyik kezében ecsettel,

and his palette in the other.

a másikban palettával.

Richard Serra: I was standing there looking at it,

Richard Serra: Amint ott álltam a képet nézve,

and I realized that Velázquez was looking at me,

úgy éreztem, Velázquez éppen rám néz,

and I thought, "Oh. I'm the subject of the painting."

és azt gondoltam: "Ó, ennek a festménynek én vagyok a modellje."

And I thought, "I'm not going to be able to do that painting."

Aztán azt gondoltam: "Nem leszek képes ezt a festést folytatni."

I was to the point where I was using a stopwatch

Ekkortájt jutottam odáig, hogy stoppert használtam,

and painting squares out of randomness,

és véletlenszerűen négyzeteket festettem,

and I wasn't getting anywhere. So I went back and dumped

de ez nem vezetett sehova. Visszamentem, és az összes

all my paintings in the Arno, and I thought, I'm going to just start playing around.

képemet az Arnóba dobtam, és elhatároztam, hogy inkább csak úgy játszadozni fogok.

JB: Richard Serra says that so nonchalantly, you might

JB: Richard Serra ezt olyan hanyagul mondja, hogy

have missed it. He went and saw this painting by a guy

szinte észre sem vesszük. Elment, meglátta a képét valakinek,

who'd been dead for 300 years, and realized,

aki már 300 éve halott volt, és felismerte, hogy

"I can't do that," and so Richard Serra went back

"Én ezt nem tudom csinálni", ezért aztán visszament

to his studio in Florence, picked up all of his work

firenzei műtermébe, fogta az összes addigi munkáját,

up to that point, and threw it in a river.

és behajította egy folyóba.

Richard Serra let go of painting at that moment,

Richard Serra abban a pillanatban felhagyott a festészettel,

but he didn't let go of art. He moved to New York City,

de nem hagyott fel a művészettel. New York Citybe költözött,

and he put together a list of verbs

összeállított egy, több mint száz

— to roll, to crease, to fold —

igéből álló listát --

more than a hundred of them, and as he said,

gördül, ráncol, hajtogat stb. -- és ahogy mondta,

he just started playing around. He did these things

elkezdett "csak úgy játszogatni". Ezeket a dolgokat készítette

to all kinds of material. He would take a huge sheet of lead

mindenféle anyagokból. Fogott egy hatalmas ólomlemezt,

and roll it up and unroll it. He would do the same thing

összetekerte, majd szétcsavarta. Ugyanezt megcsinálta

to rubber, and when he got to the direction "to lift,"

gumival is, és amikor rátalált az "emel" szóra,

he created this, which is in the Museum of Modern Art.

megalkotta ezt, a Modern Művészetek Múzeumában látható darabot.

Richard Serra had to let go of painting

Richard Serrának tehát fel kellett adnia a festést,

in order to embark on this playful exploration

hogy cserébe belevághasson ebbe a játékos felfedezésbe,

that led him to the work that he's known for today:

ami elvezette ahhoz, amiről ma ismerjük:

huge curves of steel that require our time and motion

az óriási acélgörbületekhez, amelyek időt és mozgást

to experience. In sculpture,

igényelnek a szemlélőktől. A szobrászatban Richard Serra

Richard Serra is able to do what he couldn't do in painting.

meg tudta valósítani, amit a festészetben nem.

He makes us the subject of his art.

Bennünket tesz művészete alanyává.

So experience and challenge

Tehát a tapasztalat, a kihívás

and limitations are all things we need to embrace

és a korlátok, mind olyan dolgok, amiket be kell fogadnunk

for creativity to flourish.

ahhoz, hogy kreativitásunk kibontakozzon.

There's a fourth embrace, and it's the hardest.

Van egy negyedik befogadandó dolog is, és ez a legnehezebb.

It's the embrace of loss,

Ez pedig a legrégebbi és legállandóbb

the oldest and most constant of human experiences.

emberi élmény, a veszteség befogadása.

In order to create, we have to stand in that space

Ahhoz, hogy alkothassunk, az általunk látott dolgok

between what we see in the world and what we hope for,

és az általunk remélt, elképzelt dolgok között kell állnunk,

looking squarely at rejection, at heartbreak,

szembe nézve elutasítással, csalódással,

at war, at death.

a háborúval, halállal.

That's a tough space to stand in.

Ez egy nagyon zord hely, ahol állnunk kell.

The educator Parker Palmer calls it "the tragic gap,"

A pedagógus Parker Palmer ezt "tragikus rés"-nek hívja,

tragic not because it's sad but because it's inevitable,

nem azért tragikus, mert szomorú, hanem mert elkerülhetetlen,

and my friend Dick Nodel likes to say,

ahogy a barátom, Dick Nodel szokta mondani:

"You can hold that tension like a violin string

"Hegedűhúr módjára kell kezelned a feszültséget,

and make something beautiful."

valami csodálatos dologgá alakítva azt."

That tension resonates in the work of the photographer

Ez a feszültség rezonál Joel Meyerowitz fotóművész

Joel Meyerowitz, who at the beginning of his career was

munkáiban, aki karrierje kezdetén

known for his street photography, for capturing a moment

utcai fotóiról volt ismert, arról, hogy az utca

on the street, and also for his beautiful photographs

pillanatait kapta lencsevégre, továbbá

of landscapes -- of Tuscany, of Cape Cod,

gyönyörű tájképeiről -- Toszkánáról, Cape Codról,

of light.

és a fényről.

Joel is a New Yorker, and his studio for many years

Joel New Yorkban él, és a műterme hosszú évekig

was in Chelsea, with a straight view downtown

Chelsea-ben volt, kilátással a belvárosra,

to the World Trade Center, and he photographed

a World Trade Centerre, amelynek épületeit

those buildings in every sort of light.

mindenféle fényviszonyok között megörökítette.

You know where this story goes.

Nyilván sejtik már, hogyan folytatódik a történet.

On 9/11, Joel wasn't in New York. He was out of town,

Szeptember 11-én Joel nem volt New Yorkban. Távol volt a várostól,

but he raced back to the city, and raced down to the site

de lázasan rohant vissza, rohant a

of the destruction.

pusztítás helyszínére.

Joel Meyerowitz: And like all the other passersby,

Joel Meyerowitz: Hasonlóan más járókelőkhöz,

I stood outside the chain link fence on Chambers

álltam a Chambers és Greenwich lánckerítésénél,

and Greenwich, and all I could see was the smoke

és nem láttam mást, csak a füstöt,

and a little bit of rubble, and I raised my camera

és a romokból egy keveset, felemeltem a kamerát,

to take a peek, just to see if there was something to see,

hogy elkapjak valami érdekeset,

and some cop, a lady cop, hit me on my shoulder,

amikor egy rendőr, egy rendőrnő hátba vágott,

and said, "Hey, no pictures!"

és azt mondta: "Hé, ne fotózzon!"

And it was such a blow that it woke me up,

Ez akkora arculcsapás volt, ami felébresztett,

in the way that it was meant to be, I guess.

azt hiszem pontosan úgy, ahogy lennie kellett.

And when I asked her why no pictures, she said,

Amikor megkérdeztem, miért ne fotózzak, azt felelte:

"It's a crime scene. No photographs allowed."

"Ez egy bűnügyi helyszín. Tilos fényképezni!"

And I asked her, "What would happen if I was a member

Azt kérdeztem: "És ha újságíró lennék?"

of the press?" And she told me,

Erre azt felelte:

"Oh, look back there," and back a block was the press corps

"Ó, nézzen csak oda!", egy háztömbbel távolabb voltak a sajtó munkatársai

tied up in a little penned-in area,

egy kis elkerített területen,

and I said, "Well, when do they go in?"

mire azt mondtam: "És ők mikor fognak bejutni?"

and she said, "Probably never."

mire ő: "Valószínűleg soha."

And as I walked away from that, I had this crystallization,

A visszafele úton kezdett kikristályosodni bennem a dolog,

probably from the blow, because it was an insult in a way.

valószínűleg a trauma okozta sokk miatt.

I thought, "Oh, if there's no pictures,

Arra gondoltam: "Ha nem lesznek képek,

then there'll be no record. We need a record."

ez nem lesz megörökítve. Márpedig ezt meg kell örökíteni."

And I thought, "I'm gonna make that record.

Aztán meg arra: "Én meg fogom ezt örökíteni.

I'll find a way to get in, because I don't want to

Megtalálom a bejutás módját, mert nem akarom,

see this history disappear."

hogy ez a történet nyomtalanul eltűnjön."

JB: He did. He pulled in every favor he could,

JB: Megtalálta. Minden követ megmozgatva, végül

and got a pass into the World Trade Center site,

sikerült bejutnia World Trade Center területére,

where he photographed for nine months almost every day.

ahol kilenc hónapon keresztül, szinte minden nap fényképezett.

Looking at these photographs today brings back

E felvételek nézegetése közben újra érzem

the smell of smoke that lingered on my clothes

azt a szagot, amit akkor este éreztem, mikor hazaértem:

when I went home to my family at night.

a ruhámba ivódott füst szagát.

My office was just a few blocks away.

Az irodám csak néhány háztömbnyire volt onnan.

But some of these photographs are beautiful,

De a fényképek egy része egyszerűen gyönyörű,

and we wondered, was it difficult for Joel Meyerowitz

és kérdeztük is, vajon nehéz volt-e Joel Meyerowitznak

to make such beauty out of such devastation?

a szépséget megtalálnia ebben a hatalmas pusztításban.

JM: Well, you know, ugly, I mean, powerful

JM: Nos, ez szörnyű, úgy értem, hatalmas

and tragic and horrific and everything, but

és tragikus és rettenetes, meg minden, de

it was also as, in nature, an enormous event

egyúttal ez egy gigantikus esemény is volt,

that was transformed after the fact into this residue,

ami ezekben a romokban ért véget,

and like many other ruins

és hasonlóan más romokhoz --

— you go to the ruins of the Colosseum or the ruins of a cathedral someplace —

hiszen elmegyünk a Kolosszeum vagy egy katedrális romjaihoz is --

and they take on a new meaning when you watch the weather.

ez is új értelmet kap, ha elkezdjük az időjárást figyelni.

I mean, there were afternoons I was down there,

Például jártam ott egy délután,

and the light goes pink and there's a mist in the air

amikor a fények rózsaszínűek, és a levegő párás,

and you're standing in the rubble, and I found myself

ott állsz a törmelék között, és egyszerre kezded felismerni

recognizing both the inherent beauty of nature

a természet eredendő szépségét,

and the fact that nature, as time,

és azt, ahogy a természet, és az idő

is erasing this wound.

eltünteti ezeket a sebeket.

Time is unstoppable, and it transforms the event.

Az idő megállíthatatlan, és átformálja az egész eseményt.

It gets further and further away from the day,

Egyre távolabb és távolabb visz bennünket a naptól,

and light and seasons temper it in some way,

és a fény és az évszakok fokozatosan megedzik,

and it's not that I'm a romantic. I'm really a realist.

és ezt nem a romantika mondatja velem. Én igazi realista vagyok.

The reality is, there's the Woolworth Building

Ez a valóság, ott van a Woolworth épület

in a veil of smoke from the site, but it's now like a scrim

a területről felszálló füstfátyolban, ami most olyan,

across a theater, and it's turning pink,

mint egy színházi drapéria, amitől rózsaszínűvé válik,

you know, and down below there are hoses spraying,

itt lent pedig a fecskendők szórják a vízpermetet,

and the lights have come on for the evening, and the water

aztán eljönnek az esti fények, a víz pedig

is turning acid green because the sodium lamps are on,

savas zöldre változik a nátriumlámpák fényében,

and I'm thinking, "My God, who could dream this up?"

én pedig arra gondolok: "Úristen, ki álmodta ezt ide?"

But the fact is, I'm there, it looks like that,

De az a tény, hogy itt vagyok, arra ösztönöz,

you have to take a picture.

hogy felvételeket készítsek.

JB: You have to take a picture. That sense of urgency,

JB: Felvételeket kell készítenie. Ez a fajta sürgető érzés,

of the need to get to work, is so powerful in Joel's story.

hogy dolgoznia kell, rendkívül erőteljes Joel történetében.

When I saw Joel Meyerowitz recently, I told him how much

Amikor nemrég találkoztam Joel Meyerowitzcal, elmondtam neki,

I admired his passionate obstinacy, his determination

mennyire csodálom a szenvedélyes makacsságát, elszántságát,

to push through all the bureaucratic red tape to get to work,

amivel átverekedte magát a bürokrácia akadályain, csak hogy dolgozhasson,

and he laughed, and he said, "I'm stubborn,

mire csak nevetett, és azt felelte: "Makacs vagyok, az igaz,

but I think what's more important

de ennél sokkal fontosabb volt

is my passionate optimism."

a szenvedélyes optimizmusom."

The first time I told these stories, a man in the audience

Amikor először meséltem el ezeket a történeteket, valaki a nézők közül

raised his hand and said, "All these artists talk about

felemelte a kezét, és azt mondta: "Ezek a művészek

their work, not their art, which has got me thinking about

a munkájukról beszélnek, nem a művészetükről, és ez engem

my work and where the creativity is there,

a saját munkámra és a kreativitásra emlékeztet,

and I'm not an artist." He's right. We all wrestle

pedig én nem vagyok művész." Igaza van. Mi mindannyian küzdünk

with experience and challenge, limits and loss.

a tapasztalattal és a kihívásokkal, a korlátokkal és veszteségekkel.

Creativity is essential to all of us,

A kreativitás mindannyiunk számára létfontosságú,

whether we're scientists or teachers,

akár tudósok vagyunk, akár tanárok,

parents or entrepreneurs.

szülők vagy vállalkozók.

I want to leave you with another

Végezetül szeretnék mutatni önöknek egy másik

image of a Japanese tea bowl. This one

képet egy japán teás edényről. Ez a darab

is at the Freer Gallery in Washington, D.C.

a washingtoni Freer Galéria tulajdona.

It's more than a hundred years old and you can still see

Százévesnél is régebbi, és még láthatók rajta

the fingermarks where the potter pinched it.

a fazekasmester kezének nyomai.

But as you can also see, this one did break

De amint önök is láthatják, ez a példány eltörött

at some point in its hundred years.

valamikor a százéves történelme során.

But the person who put it back together,

De aki újra összeállította,

instead of hiding the cracks,

az a repedések eltakarása helyett úgy döntött,

decided to emphasize them, using gold lacquer to repair it.

hogy inkább kiemeli őket, és ezért aranyszínű lakkot használt a javításhoz.

This bowl is more beautiful now, having been broken,

Ez az edény sokkal szebb így, törötten,

than it was when it was first made,

mint eredetileg, amikor készült.

and we can look at those cracks, because

Láthatjuk ezeket a repedéseket, mert

they tell the story that we all live,

történetet mesélnek az életünkről,

of the cycle of creation and destruction,

az alkotás és megsemmisülés váltakozásáról,

of control and letting go, of picking up the pieces

az irányításról és a "történni hagyásról", és arról,

and making something new.

hogy a töredékekből új dolgok születnek.

Thank you. (Applause)

Köszönöm. (Taps)