Jacqueline Woodson: What reading slowly taught me about writing | TED

Fordító: Ádám Kósa Lektor: Péter Pallós

A long time ago, there lived a Giant,

Egyszer nagyon régen élt egy önző óriás,

a Selfish Giant, whose stunning garden was the most beautiful in all the land.

akinek gyönyörű kertje az egész vidék csodálatát kivívta.

One evening, this Giant came home

Egy este az óriás arra ért haza,

and found all these children playing in his garden,

hogy sok gyerek játszik a kertjében,

and he became enraged.

amire elöntötte a harag.

"My own garden is my own garden!"

"Az én kertem az enyém!"

the Giant said.

Ezt mondta.

And he built this high wall around it.

Majd hatalmas falat húzott köré.

The author Oscar Wilde wrote the story of "The Selfish Giant" in 1888.

Az önző óriást Oscar Wilde írta 1888-ban.

Almost a hundred years later, that Giant moved into my Brooklyn childhood

Majdnem száz év elteltével az óriás

végleg gyerekkorom Brooklynjába költözött.

and never left.

I was raised in a religious family,

Vallásos családban nevelkedtem,

and I grew up reading both the Bible and the Quran.

a Biblián és a Koránon nőttem fel.

The hours of reading, both religious and recreational,

A vallásos és szórakoztató irodalom olvasásával töltött idő

far outnumbered the hours of television-watching.

jóval túllépte a tévézését.

Now, on any given day, you could find my siblings and I

Mára nincs olyan nap,

hogy testvéreim vagy én ne a lakás valamely zugában olvasnánk,

curled up in some part of our apartment reading,

sometimes unhappily,

olykor keservesen,

because on summer days in New York City, the fire hydrant blasted,

mert nyaranta New Yorkban a tűzcsap kitört,

and to our immense jealousy, we could hear our friends down there

és az irigységtől gyötörve hallhattuk,

ahogy barátaink lent pancsolnak.

playing in the gushing water,

their absolute joy making its way up through our open windows.

Felhőtlen zsivajuk meg sem állt nyitott ablakunkig.

But I learned that the deeper I went into my books,

De rájöttem, hogy minél mélyebben merülök bele a könyvekbe,

the more time I took with each sentence,

minél tovább rágódom az egyes mondatokon,

the less I heard the noise of the outside world.

a külvilág zaja annál kevésbé ér el hozzám.

And so, unlike my siblings, who were racing through books,

Így hát testvéreimmel ellentétben, akik a lapokon végigsuhantak,

I read slowly --

én lassan olvastam,

very, very slowly.

nagyon lassan.

I was that child with her finger running beneath the words,

Olyan gyerek voltam, akinek ujjai végigsimultak a szavak alatt,

until I was untaught to do this; told big kids don't use their fingers.

addig, amíg le nem szoktattak róla: a nagyok már nem használják ujjaikat.

In third grade, we were made to sit with our hands folded on our desk,

Harmadikban kezünket össze kellett fonni a padon,

unclasping them only to turn the pages, then returning them to that position.

és csak lapozáshoz használhattuk őket.

Our teacher wasn't being cruel.

Tanárnőnk nem volt szigorú.

It was the 1970s,

Az 1970-es években az volt a célja,

and her goal was to get us reading not just on grade level

hogy olvasási készségünk meghaladja

but far above it.

az évfolyam kereteit.

And we were always being pushed to read faster.

A minél gyorsabb olvasást követelték meg.

But in the quiet of my apartment, outside of my teacher's gaze,

A lakásom csendjében viszont, messze a tanári pillantástól,

I let my finger run beneath those words.

a szavak alatt végigsimíthattam ujjaimat.

And that Selfish Giant again told me his story,

Az önző óriás pedig újra elmesélte,

how he had felt betrayed by the kids sneaking into his garden,

miként verték át a kertjébe beszökő gyerekek,

how he had built this high wall,

miként épített magas falat,

and it did keep the children out,

amely távol tartotta őket.

but a grey winter fell over his garden

A szürke tél azonban betoppant kertjébe,

and just stayed and stayed.

és nem moccant el onnan.

With each rereading, I learned something new

Minden újraolvasásnál valami újat tanultam a kemény kövesútról,

about the hard stones of the roads that the kids were forced to play on

ahol a kertből száműzött gyerekek

when they got expelled from the garden,

kényszerültek játszani,

about the gentleness of a small boy that appeared one day,

az egy napon felbukkanó vajszívű kisfiúról,

and even about the Giant himself.

és magáról az óriásról.

Maybe his words weren't rageful after all.

Talán szavai nem haraggal voltak telve.

Maybe they were a plea for empathy,

Talán együttérzést kívántak volna,

for understanding.

megértést.

"My own garden is my own garden."

"Az én kertem az enyém."

Years later, I would learn of a writer named John Gardner

Később hallottam John Gardnerről íróról,

who referred to this as the "fictive dream,"

aki ezt "fiktív álomnak"

or the "dream of fiction,"

vagy az "álomfikciónak" hívta.

and I would realize that this was where I was inside that book,

Aztán ráébredtem, ilyenkor belebújok a könyvbe,

spending time with the characters and the world that the author had created

a szereplőkkel vagyok,

a szerző teremtette világba kaptam meghívást.

and invited me into.

As a child, I knew that stories were meant to be savored,

Gyerekként tudtam, hogy a történetet ízlelgetni kell,

that stories wanted to be slow,

apránként élvezni darabjait,

and that some author had spent months, maybe years, writing them.

hogy egyes szerzők hónapok, talán évek alatt írták meg őket.

And my job as the reader --

Olvasóként feladatom –

especially as the reader who wanted to one day become a writer --

különösen annak, aki egy napon író szeretne lenni –

was to respect that narrative.

e narratíva tisztelete.

Long before there was cable or the internet or even the telephone,

Jóval a kábeltévé vagy az internet, telefon előtt

there were people sharing ideas and information and memory through story.

emberek adták tovább emlékezetük, tájékozódtak történeteken keresztül.

It's one of our earliest forms of connective technology.

Ez az egyik legkorábbi kapcsolatteremtő technológiánk.

It was the story of something better down the Nile

A történetben volt valami,

amely Nílus mentén megmozgatta az egyiptomiakat,

that sent the Egyptians moving along it,

the story of a better way to preserve the dead

a halott-tartósítás jobb módjának története

that brought King Tut's remains into the 21st century.

Tutanhamon maradványait a 21. századba mentette át.

And more than two million years ago,

Több mint kétmillió évvel ezelőtt,

when the first humans began making tools from stone,

amikor az első emberek kőeszközök készítésébe kezdtek,

someone must have said, "What if?"

valaki megszólalt: "Mi lenne, ha...?"

And someone else remembered the story.

A másik pedig fejébe véste a történetet.

And whether they told it through words or gestures or drawings,

Mindegy, hogy szavakkal, gesztusokkal, rajzzal fejezték ki,

it was passed down; remembered:

az emlékezet továbbvitte:

hit a hammer and hear its story.

a kalapácsütés történetért kiáltott.

The world is getting noisier.

A világ zajosabb lett.

We've gone from boomboxes

Hordozható magnótól

to Walkmen to portable CD players

elértünk walkmanig, CD-lejátszóig,

to iPods

iPodig,

to any song we want, whenever we want it.

bármilyen zenéig, bármikor.

We've gone from the four television channels of my childhood

Gyerekkorom négy tévécsatornájától

to the seeming infinity of cable and streaming.

elértünk a végtelennek tűnő kábeltévéig és a streamelésig.

As technology moves us faster and faster through time and space,

Ahogy pedig a technológia térben és időben egyre gyorsabban mozgat,

it seems to feel like story is getting pushed out of the way,

a történetet látszólag megszűnik,

I mean, literally pushed out of the narrative.

úgy értem, kiszorul a narratívából.

But even as our engagement with stories change,

De még ha a történtet iránti elköteleződésünk változik is,

or the trappings around it morph from book to audio to Instagram to Snapchat,

a könyv körül lévő felhajtás átterelődik az Instragramra, a Snapchatre,

we must remember our finger beneath the words.

emlékezzünk az ujjaink feletti szavakra.

Remember that story, regardless of the format,

Emlékezzünk a történetre, formájától függetlenül,

has always taken us to places we never thought we'd go,

amely mindig elvisz oda, ahol álmunkban sem járnánk,

introduced us to people we never thought we'd meet

olyan embereket mutat be, akikkel álmunkban se találkoznánk,

and shown us worlds that we might have missed.

és a világ olyan szeletét, amelyről másképp lemaradnánk.

So as technology keeps moving faster and faster,

Ahogy a technológia rohanásra sarkall,

I am good with something slower.

én lassítva jobban érzem magam.

My finger beneath the words has led me to a life of writing books

A szavak alatt futó ujjaim elvezettek

for people of all ages,

a minden korosztályhoz szóló írói világhoz.

books meant to be read slowly,

A könyveket apránként kell élvezni,

to be savored.

ízlelgetni őket.

My love for looking deeply and closely at the world,

A világ mélyreható vizsgálatának szeretete,

for putting my whole self into it, and by doing so,

és annak, ahogyan teljes lényem elmerül benne,

seeing the many, many possibilities of a narrative,

hogy ezáltal láthatom narratívák sokrétűségét,

turned out to be a gift,

ajándéknak bizonyult számomra,

because taking my sweet time

hiszen a feláldozott drága idő

taught me everything I needed to know about writing.

megtanított mindenre, amit tudnom kellett az írásról.

And writing taught me everything I needed to know about creating worlds

Az írás pedig mindarra, amit tudnom kellett világok teremtéséről,

where people could be seen and heard,

ahol láttathatjuk és hallathatjuk magunk,

where their experiences could be legitimized,

ahol az élmények megerősítésre lelnek,

and where my story, read or heard by another person,

és történetemet mások is olvashatják és hallhatják,

inspired something in them that became a connection between us,

szikrát gyújtva bennük, ami köteléket teremt köztünk,

a conversation.

párbeszédet.

And isn't that what this is all about --

Végül pedig nem ennyi az egész –

finding a way, at the end of the day, to not feel alone in this world,

kiutat találni a világ keltette magányosságból,

and a way to feel like we've changed it before we leave?

hogy azt távozásunk előtt ne hagyjuk érintetlenül?

Stone to hammer, man to mummy,

Kőből kalapács, emberből múmia,

idea to story -- and all of it, remembered.

gondolatból történet, – és mindebből emlék.

Sometimes we read to understand the future.

Néha azért olvasunk, hogy megértsük a jövőt.

Sometimes we read to understand the past.

Máskor pedig, hogy megértsük a múltat.

We read to get lost, to forget the hard times we're living in,

Olvasunk, hogy elvesszünk, felejtsük jelenünk nehéz terhét,

and we read to remember those who came before us,

és hogy emlékezzünk az előttünk élőkre,

who lived through something harder.

akiknek még terhesebb jelenük volt.

I write for those same reasons.

Ugyanezért írok én is.

Before coming to Brooklyn, my family lived in Greenville, South Carolina,

Mielőtt Brooklynba jöttünk, családom a dél-karolinai Greenville-ben élt,

in a segregated neighborhood called Nicholtown.

a Nicholtownnak nevezett szegregált lakóközösségben.

All of us there were the descendants of a people

Mindannyian azok leszármazottjai vagyunk,

who had not been allowed to learn to read or write.

akiknek tilos volt az írni-olvasni tanulás.

Imagine that:

Gondoljanak bele:

the danger of understanding how letters form words,

a betűkből alkotott szavak megértésének veszélye,

the danger of words themselves,

maguknak a szavaknak a veszélye,

the danger of a literate people and their stories.

az írni-olvasni tudók és történeteik veszélye.

But against this backdrop of being threatened with death

Annak ellenére viszont, hogy halállal fenyegettek,

for holding onto a narrative,

mert ragaszkodtunk narratívánkhoz,

our stories didn't die,

történetünk túlélt,

because there is yet another story beneath that one.

hiszen alatta még másik történet is van.

And this is how it has always worked.

Ez pedig mindig is így volt.

For as long as we've been communicating,

Amióta kommunikálunk,

there's been the layering to the narrative,

a narratíva rétegekre épül,

the stories beneath the stories and the ones beneath those.

történet alatt történet, alatta egy másik és így tovább.

This is how story has and will continue to survive.

Így marad továbbra is életben a történet.

As I began to connect the dots that connected the way I learned to write

Amint rájöttem, hogy miként függ össze és kapcsolódik egymáshoz az,

and the way I learned to read

ahogyan megtanultam írni-olvasni

to an almost silenced people,

egy majdnem némaságra ítélt nép között,

I realized that my story was bigger and older and deeper

történetem nagyobbnak, ősibbnek, mélyebbnek láttam,

than I would ever be.

mint amekkora én magam lehetek.

And because of that, it will continue.

Emiatt pedig folytatódni fog.

Among these almost-silenced people

A majdnem néma nép között voltak,

there were the ones who never learned to read.

akik sohasem tanultak meg olvasni.

Their descendants, now generations out of enslavement,

Leszármazottjaik, nemzedékek a rabszolgaság után,

if well-off enough,

ha elég jómódúak,

had gone on to college, grad school, beyond.

főiskolára, egyetemre mennek.

Some, like my grandmother and my siblings, seemed to be born reading,

Páran, mint nagyanyám és testvéreim, már beleszületnek az olvasásba,

as though history stepped out of their way.

hiszen a történelem súlyát nem cipelik.

Some, like my mother, hitched onto the Great Migration wagon --

Páran, mint anyám is,

which was not actually a wagon --

felkérezkedtek Fortuna szekerére,

and kissed the South goodbye.

és búcsút intettek a Délnek.

But here is the story within that story:

Ezen belül viszont másik történet is van:

those who left and those who stayed

azoké, akik elmentek és akik maradtak,

carried with them the history of a narrative,

magukkal cipelve a narratíva történelmét,

knew deeply that writing it down wasn't the only way they could hold on to it,

tudva, hogy az íráson kívül másképp is ragaszkodhatnak hozzá,

knew they could sit on their porches or their stoops at the end of a long day

hogy egy hosszú nap után tornácukon vagy verandájukon ülve

and spin a slow tale for their children.

lassú mesélésbe foghatnak gyerekeiknek.

They knew they could sing their stories through the thick heat of picking cotton

Tudták, hogy elénekelhetik a gyapotszedés rekkenő hőségében

and harvesting tobacco,

vagy dohánybetakarításkor,

knew they could preach their stories and sew them into quilts,

hogy igeként hirdethetik, és paplanjukba varrhatják a meséket,

turn the most painful ones into something laughable,

a fájdalmas történeteket vidámmá alakítják,

and through that laughter, exhale the history a country

és a nevetés száműzi belőlük az ország történelmét,

that tried again and again and again

amely újra és újra megpróbálta

to steal their bodies,

kisajátítani testüket,

their spirit

lelküket

and their story.

és történetüket.

So as a child, I learned to imagine an invisible finger

Gyerekként megtanultam elképzelni,

taking me from word to word,

hogy egy láthatatlan ujj miként terel egyik szóról a másikra,

from sentence to sentence,

egyik mondatról a másikra,

from ignorance to understanding.

a tudatlanságtól a megértésig.

So as technology continues to speed ahead,

Noha a technológia előre iramlik,

I continue to read slowly,

én továbbra is lassan olvasok,

knowing that I am respecting the author's work

tudva, hogy a szerző munkáját és a történet ki nem csorbuló erejét

and the story's lasting power.

tiszteletben tartom.

And I read slowly to drown out the noise

Az olvasásom lassúsága kiszűri a zajt,

and remember those who came before me,

és emlékeztet azokra, akik előttem éltek,

who were probably the first people who finally learned to control fire

akik először tanulták meg, hogyan tartsák kordában a tüzet,

and circled their new power

és körbeállták lángját,

of flame and light and heat.

fényét és hőjét az új erőnek.

And I read slowly to remember the Selfish Giant,

Lassan olvasok, hogy emlékezzek az önző óriásra,

how he finally tore that wall down

ahogyan végül lebontotta a falat,

and let the children run free through his garden.

és hagyta kertjében szabadon futkározni a gyerekeket.

And I read slowly to pay homage to my ancestors,

Lassan olvasok, hogy tisztelettel adózzak őseimnek,

who were not allowed to read at all.

akik egyáltalán nem olvashattak.

They, too, must have circled fires,

Nekik is körbe kellett állniuk a tüzet,

speaking softly of their dreams,

az álmaikról, reményeikről, jövőjükről

their hopes, their futures.

óvatosan beszélni.

Each time we read, write or tell a story,

Amikor olvasunk, írunk vagy mesélünk,

we step inside their circle,

beállunk abba a körbe,

and it remains unbroken.

amely soha többé nem szakad meg.

And the power of story lives on.

A történet ereje tovább él.

Thank you.

Köszönöm.

(Applause)

(Taps)