Why should you read Kurt Vonnegut? - Mia Nacamulli

Fordító: Szilvia Tarsoly Lektor: Zsófia Herczeg

Billy Pilgrim can’t sleep

Billy Pilgrim nem tud aludni,

because he knows aliens will arrive to abduct him in one hour.

mert tudja, hogy egy órán belül űrlények fognak érkezni és elrabolják.

He knows the aliens are coming because he has become “unstuck” in time,

Azért tudja, hogy jönnek, mert "kívül került" az időn,

causing him to experience events out of chronological order.

és ezért nem időrendi sorrendben érzékeli az eseményeket.

Over the course of Kurt Vonnegut’s Slaughterhouse-five,

Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényében

he hops back and forth between a childhood trip to the Grand Canyon,

oda-vissza ugrál az eseményekben: gyerekkori kirándulás a Grand Canyonban,

his life as a middle-aged optometrist,

élete középkorú látszerészként,

his captivity in an intergalactic zoo,

fogsága egy csillagközi állatkertben,

the humiliations he endured as a war prisoner, and more.

megaláztatások, melyeket hadifogolyként szenvedett el, és így tovább.

Az ötös számú vágóhíd, mint cím és a regény forrásanyagának nagy része

The title of Slaughterhouse-five and much of its source material

came from Vonnegut’s own experiences in World War II.

Vonnegut saját II. világháborús élményeiből ered.

As a prisoner of war, he lived in a former slaughterhouse in Dresden,

Drezdában, egy egykori mészárszék épületében tartották hadifogságban,

where he took refuge in an underground meat locker

ahol egy föld alatti hústárolóban talált menedéket,

while Allied forces bombed the city.

míg a szövetséges erők a várost bombázták.

When he and the other prisoners finally emerged,

Amikor végül társaival előjöttek,

they found Dresden utterly demolished.

látták, hogy Drezda teljesen megsemmisült.

After the war, Vonnegut tried to make sense of human behavior

A háború után Vonnegut megpróbált értelmet keresni az emberi viselkedésben úgy,

by studying an unusual aspect of anthropology:

hogy az antropológia egy szokatlan vetületét tanulmányozta:

the shapes of stories,

a történetek formáját,

which he insisted were just as interesting as the shapes of pots or spearheads.

amely szerinte ugyanolyan érdekes, mint egy váza vagy lándzsahegy formája.

Hogy megtalálja a formát, grafikonon ábrázolta a főszereplő sorsát

To find the shape, he graphed the main character’s fortune

from the beginning to the end of a story.

a történet elejétől a végéig.

The zany curves he generated revealed common types of fairy tales and myths

A fura vonalak, amelyeket így létrehozott,

olyan mese- és mítosztípusokat adtak ki, melyek számos kultúrában megjelennek.

that echo through many cultures.

But this shape can be the most interesting of all.

De ez a forma lehet a legérdekesebb mind közül.

In a story like this,

Egy olyan történetben, mint ez,

it’s impossible to distinguish the character’s good fortune from the bad.

lehetetlenség megkülönböztetni a szereplők jó szerencséjét a rossztól.

Vonnegut thought this kind of story was the truest to real life,

Vonnegut szerint ez a fajta történet tükrözi leginkább a valóságot,

in which we are all the victims of a series of accidents,

amelyben mindannyian véletlenek sorozatának áldozatai vagyunk,

unable to predict how events will impact us long term.

és nem tudjuk megjósolni, hosszútávon hogyan lesznek ránk hatással az események.

He found the tidy, satisfying arcs of many stories at odds with this reality,

Rájött, hogy sok rendezett ívű történet elüt ettől a valóságtól,

and he set out to explore the ambiguity

és saját munkáiban vállalkozott arra,

between good and bad fortune in his own work.

hogy feltárja a jó és rossz szerencsében rejlő kétértelműséget.

When Vonnegut ditched clear-cut fortunes,

Amikor Vonnegut szakított a jól behatárolható sorsábrázolással,

he also abandoned straightforward chronology.

az időrendiség betartását is elhagyta.

Instead of proceeding tidily from beginning to end, in his stories

Történeteiben nem rendezetten halad az elejétől a végéig, hiszen:

“All moments, past, present and future always have existed, always will exist.”

"minden pillanat, a múlt, a jelen és jövő mindig is létezett és létezni fog."

Tralfamadorians, the aliens who crop up in many of his books,

A tralfamadoriak azok az űrlények, akik számos könyvében felbukkannak,

see all moments at once.

minden pillanatot egyszerre látnak.

They “can see where each star has been and where it is going,

"Látják, merre jártak a csillagok, és azt is, hogy merre tartanak,

so that the heavens are filled with rarefied, luminous spaghetti.”

így hát számukra az eget vékony, világító spagettiszálak szövik át."

But although they can see all of time,

Bár látják az időt teljes egészében,

they don’t try to change the course of events.

nem próbálják megváltoztatni az események folyását.

While the Trafalmadorians may be at peace with their lack of agency,

Míg a trafalmadoriak békésen megvannak ebben a tétlenségben,

Vonnegut’s human characters are still getting used to it.

Vonnegut emberi karakterei még csak most kezdenek hozzászokni.

In The Sirens of Titan,

A Titán szirénjeiben,

when they seek the meaning of life in the vastness of the universe,

amikor a szereplők az élet értelmét keresik a mérhetetlen világűrben,

they find nothing but “empty heroics, low comedy, and pointless death.”

nem találnak mást, csak "üres hősködést, alpári bohóckodást és értelmetlen halált".

Then, from their vantage point within a “chrono-synclastic infundibulum,”

Majd egy "krono-szinklasztikus infundibulum" adta helyzeti előnyből

a man and his dog see devastating futures for their earthly counterparts,

egy ember és a kutyája látják földi megfelelőik lesújtó jövőjét,

but can’t change the course of events.

de nem tudnak beavatkozni az események menetébe.

Though there aren’t easy answers available, they eventually conclude

Habár nincsenek egyszerű válaszok, a végkövetkeztetés az,

that the purpose of life is “to love whoever is around to be loved.”

hogy az élet célja, "szeressük azt, aki a közelünkben szerethető".

In Cat’s Cradle, Vonnegut’s characters turn to a different source of meaning:

Vonnegut Macskabölcsőjének szereplői más forrását találják meg az értelemnek:

Bokonism,

a bokononizmust, mely olyan ártalmatlan hazugságokon alapuló vallás,

a religion based on harmless lies that all its adherents recognize as lies.

mely hazugságokról, minden hívő elismeri, hogy azok.

Though they’re aware of Bokonism’s lies,

Bár mindenki tisztában van a bokononizmus hazugságaival,

they live their lives by these tenets anyway,

ettől függetlenül ezen elvek szerint élik életüket,

and in so doing develop some genuine hope.

és ez egyfajta őszinte reményt ébreszt bennük.

They join together in groups called Karasses, which consist of people we

Karasznak nevezett csoportokat alkotnak, melyek olyan emberekből állnak,

"akik véletlenül találkoznak, de saját akaratukból maradnak együtt" –

“find by accident but […] stick with by choice”—

cosmically linked around a shared purpose.

kozmikusan köti össze őket egy közös cél.

These are not to be confused with Granfalloons,

Ez nem összetévesztendő a nagybömbbel,

groups of people who appoint significance to actually meaningless associations,

azzal a csoporttal, akik értelmetlen szempontokat jelölnek meg fontosként,

like where you grew up, political parties, and even entire nations.

mint például, hol nőttek fel, milyen párthoz vagy nemzetiséghez tartoznak.

Though he held a bleak view of the human condition, Vonnegut believed strongly that

Habár Vonnegut az ember helyzetéről borúlátóan vélekedett, mélyen hitte,

“we are all here to help each other get through this thing, whatever it is."

"azért vagyunk itt, hogy segítsük egymást, hogy túljussunk ezen, bármi legyen is ez."

We might get pooped and demoralized,

Lehet, hogy belefáradunk és elkedvetlenedünk,

but Vonnegut interspersed his grim assessments

de gyászos meglátását

with more than a few morsels of hope.

Vonnegut pár morzsányi reménnyel vegyítette.

His fictional alter ego, Kilgore Trout, supplied this parable:

Regénybeli alteregója, Kilgore Trout, a következő példázatot adja:

two yeast sat “discussing the possible purposes of life

két élesztőgomba üldögél és beszélgetnek az élet lehetséges céljairól,

as they ate sugar and suffocated in their own excrement.

miközben cukrot esznek, és saját ürülékükben fulladoznak.

Because of their limited intelligence,

"Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik,

they never came close to guessing that they were making champagne.”

hogy pezsgőt gyártanak."

In spite of his insistence that we’re all here to fart around,

Annak ellenére, hogy szerinte azért vagyunk itt, hogy lopjuk a napot,

in spite of his deep concerns about the course of human existence,

valamint az emberiség létezésével kapcsolatos aggodalmai ellenére,

Vonnegut also advanced the possibility, however slim,

Vonnegut megelőlegezi annak lehetőségét is, bár nem túl erőteljesen,

that we might end up making something good.

hogy végül még valami jót is tehetünk.

And if that isn’t nice, what is?

És ha ez nem kedves tőle, akkor mi az?