How Film Captures the Space Between Hope and Despair | Mounia Akl | TED

Fordító: Zsófia Herczeg Lektor: Zsuzsanna Lőrincz

Hello.

Üdvözlöm Önöket!

So as you know,

Ahogy bizonyára tudják,

my comfort zone isn’t here.

elsősorban nem a színpadon érzem jól magam.

It’s usually on set,

Az én komfortzónám a kamera másik oldalán van -

behind a camera,

like him,

ahogy neki és neki is.

or him.

But I’m very happy to be here.

De nagyon örülök, hogy itt lehetek.

So yes, I was born in Beirut, Lebanon.

És igen, Bejrútban, Libanonban születtem.

It’s what I call my home country.

Ott a hazám.

It’s the place where my first memories are,

Oda fűznek az első emlékeim,

where my parents live,

ott élnek a szüleim,

where my first loves are,

ott voltam először szerelmes,

my first heartbreaks.

és ott törték össze először a szívemet.

I’ve lived in other places

Laktam persze azóta máshol is, ahol szintén otthon éreztem magam,

and I’ve made them home,

like New York,

például New Yorkban.

which I’ve fallen in love with --

Beleszerettem ebbe a városba,

and in.

és szerelemre is találtam itt.

But I always felt like my biggest strength

De mindig úgy éreztem, hogy legnagyobb erősségem,

came from the fact that I knew exactly where I came from.

hogy pontosan tudom, honnan jöttem.

And that knowledge was very important to me

Ez a tudás mindig fontos volt nekem:

because it really defines who I am as a woman.

meghatározza, ki vagyok én mint nő.

But growing up in Lebanon comes with a price.

De annak, ha az ember Libanonban nő fel, ára van.

I think this tension and this --

A feszültség és mindaz, amit a hazámmal kapcsolatban érzek,

what I have between my home country is something I cherish

nagyon drága nekem,

but it’s also a burden,

de nagy teher is egyben,

because Lebanon is a place with a very contradicting soul.

mert Libanon nagyon ellentmondásos ország,

It’s a place filled with chaos and poetry;

ahol mindent áthat a káosz és a költészet.

a place where hope and despair coexist in really strange ways.

Olyan hely ez, ahol a remény és a kétségbeesés különös elegyet alkot.

It’s also a place where joy and sorrow are inseparable,

Olyan hely, ahol a boldogság és a fájdalom elválaszthatatlan egymástól.

like Khalil Gibran --

Ahogy Khalil Gibran, nemzeti költőnk mondja

in one of my favorite poems by our national poet,

számomra egyik legkedvesebb versében:

Khalil Gibran mentions “that well from which comes our laughter

“Ugyanazon kút, melyből kacagástok buzog fel,

is also the one that hosts our tears.”

nemegyszer volt már könnyekkel telve.”

And I think today, more than ever, this is true in Lebanon,

Úgy gondolom, ez ma Libanonban igazabb, mint valaha.

because after everything that happened,

Mindazok után, ami itt történt,

it feels like a land of broken dreams,

úgy tűnik, az ország ma már a meghiúsult álmok földje.

but filled with so many dreams nonetheless.

De az álmok tovább élnek.

And growing up in Lebanon,

Nekünk, akik Libanonban nőttünk fel,

mindig a legrosszabbtól kellett tartanunk.

we were constantly on the verge of the worst.

We felt like that silence between [one] crisis and the other

A krízisek közti csönd

was almost more agonizing than the crisis itself.

talán még kínzóbb volt, mint maga a krízis.

And that really defined us as human beings,

Egész létünket ez határozza meg,

because we really live every day as if it were our last,

hiszen itt minden nap úgy élünk, hogy talán ez lesz életünk utolsó napja -

and that’s in the best and the worst kind of ways.

a fogalom legjobb és legrosszabb értelmében egyaránt.

I think this is where the screenwriter in me was born:

Úgy gondolom, ott született meg bennem a forgatókönyvíró,

at home in Lebanon,

otthon, Libanonban, az otthoni utcákon

in the streets at home

and the house I grew up in,

és a házban, ahol felnőttem.

because I became fascinated with human flaws and vulnerabilities

Itt csodálkoztam rá az ember gyarlóságára és sebezhetőségére

and the truth that comes out of us in times of crisis

és arra az igazságra, ami csak krízishelyzetekben mutatkozik meg -

and when we’re put under pressure.

akkor, ha nyomás alatt vagyunk.

And when at home,

És mikor otthon a maguk hitelességében láttam a szüleimet,

when I saw the people I loved the most,

my parents,

akiket a legjobban szeretek,

be real,

I felt free somehow.

valamiért szabadnak éreztem magam.

It wasn’t always pretty but at least it felt safe,

Nem volt mindig minden felhőtlen, de legalább biztonságban voltunk.

like this is a place where we can be ourselves.

Ez volt az a hely, ahol önmagunk lehettünk.

But in 2020,

De 2020-ban,

when the pandemic hit the planet,

mikor világszerte kitört a járvány,

we all started questioning what home meant.

mindannyian megkérdőjeleztük, mit is jelent az otthon.

My parents were architects --

A szüleim építészek voltak -

are architects,

most is azok -,

so they also added to what I felt home was to my definition of home.

és ez is hozzájárult ahhoz, mit jelentett számomra az otthon fogalma.

Because before following my own dreams --

Mielőtt nekivágtam, hogy megvalósítsam az álmaim -

being a filmmaker --

vagyis hogy filmeket készítsek -,

I was a good daughter,

a szüleim jó kislánya voltam,

a good girl,

and I followed my father’s dreams

és édesapám álmait is igyekeztem megvalósítani:

and I studied architecture and finished.

építésznek tanultam, és diplomát szereztem.

And what I learned in architecture school is how much you can learn about people,

Az egyetemen megtanultam, milyen sokat elárulnak a lakóterek az emberekről,

about their story,

az emberek életéről, az egész társadalomról.

about societies through the spaces that they inhabit,

through every object,

Minden tárgy, minden ajtókeret, minden fal mond valamit,

every frame, every wall,

through the ground,

ahogy a föld meg az utcák is.

through the streets.

But what do you do

De mit tesz az ember, ha úgy érzi, hogy a föld, amelyen áll,

when you feel like the ground on which you’re standing might not hold?

nem tartja meg?

In the world of today,

Hogyan érezhetjük ma otthon magunkat egy olyan világban,

filled with political instability,

climate disasters, where our spaces are constantly ravaged and threatened,

melyet áthat a politikai bizonytalanság és a klímakatasztrófa;

egy olyan világban, ahol életterünket folyamatos veszély fenyegeti.

how do you create a sense of home?

In 2020 when the pandemic hit,

2020-ban, mikor kitört a járvány,

we all felt --

mindannyian -

or at least those of us lucky enough to have homes --

legalábbis a szerencsések, akiknek volt otthonuk -,

we all went inside,

mind otthon maradtunk.

and that became our safe space.

Ez jelentette számunkra a biztonságot.

The outside world became the threat:

A külvilág félelmetes volt:

the air, the people.

a levegő, az emberek.

This invisible monster was outside.

A láthatatlan rém odakint volt.

But as long as you were tucked in your bubble,

De amíg nem mozdultunk ki a saját kis buborékunkból,

you were safe.

biztonságban voltunk.

And I’m talking about those of us

Természetesen azokról beszélek most,

who are lucky enough not to live locked with an abuser,

akik nem egy erőszakos családtaggal voltak összezárva,

victims of domestic abuse.

és nem bántalmazta otthon őket senki.

So for those of us,

Nekünk tehát az otthonunk volt a védőburok.

the safe bubble was inside.

Or so we thought.

Vagy legalábbis így gondoltuk.

On August 4, 2020 in Lebanon,

2020. augusztus 4-én Libanonban

our lives changed.

az életünk nagy fordulatot vett.

In a split of a second,

A másodperc tört része alatt

one of the largest non-nuclear explosions pulverized our port

az egyik legnagyobb nem nukleáris jellegű robbanásban porig égett a kikötő,

and destroyed half our city,

és elpusztult a fél város.

killing many people

Sokan meghaltak, otthonok dőltek romba.

and destroying homes

and creating losses that we can’t even count until today.

A veszteségeket a mai napig nem tudtuk számba venni,

And there still hasn’t been accountability for what happened,

és a történteknek máig nincs felelőse -

even though it was the result of years of political mismanagement and corruption.

bár azt tudjuk, hogy a háttérben

az évekig tartó politikai hozzá nem értés és korrupció áll.

I happened, on that day, to be in Beirut:

Aznap történetesen én is Bejrútban voltam,

in the center of Beirut,

Bejrút belvárosában, az irodában,

in the office,

because I was in pre-production for my first feature film,

ahol épp első mozifilmem,

a “Costa Brava, Libanon” előmunkálatain dolgoztunk.

“Costa Brava, Lebanon,”

a film we had been working on for a few years really hard,

Akkor már évek óta folytak a film előkészületei,

and a film that, ironically, is the story of a family that decides to leave Beirut,

mely ironikus módon arról szól, hogy egy család úgy dönt,

elhagyja Bejrútot, ahol már nem érzik biztonságban magukat,

a place that doesn’t feel safe to them anymore

to create a utopic mountain home,

és egy új, utópisztikus otthont építenek magunknak a hegyekben,

a self-sustainable mountain home

egy önfenntartó otthont

away from a city that has broken their hearts.

távol a várostól, mely összetörte a szívüket.

This is the cast of the film.

Itt a szereplőket látják.

And then what happens

És aztán ez a szép utópia egy nap összeomlik,

is that their utopia is completely destroyed

when the government decides

mikor a kormány úgy dönt,

to build an illegal garbage landfill right outside their home,

hogy illegális szemétlerakót nyit új otthonuk közelében,

bringing that reality to their front door --

és a valóság, melynek sok évvel azelőtt hátat fordítottak,

the one they have been running away from for many years.

ismét ott van a küszöbön.

The family finds itself again confronted to this destruction

A család ismét szemben találja magát a pusztítással,

that it had been trying to avoid,

ami elöl megpróbáltak elmenekülni.

facing everything it was trying to protect itself from.

Ott van újra minden, amitől meg akarták védeni magukat.

I was with the crew, the cast and the crew of the film

A stáb és a szeplők mind Bejrútban voltunk,

in the office in Gemmayze in Beirut,

a Gemmayzeh negyedben az irodánkban,

when at six or seven,

amikor úgy hat vagy hét óra tájban a másodperc tört része alatt

in the split of a second,

our lives were turned upside down.

az életünk fenekestől felfordult.

We went from a creative meeting filled with passion and love

Az egyik pillanatban még kreatív megbeszélést tartottunk,

melyet áthatott a szeretet és az izgalom,

and excitement

to looking for each other under rubble,

a másikban pedig egymást kerestük a romok alatt,

wondering if we had all made it alive.

remélve, hogy mindannyian életben vagyunk.

Luckily, we did,

Szerencsére így is volt,

and we were much luckier than a lot of people in the same street.

vagyis sokkal szerencsésebbek voltunk, mint sokan mások ugyanebben az utcában.

My cinematographer, Joe, almost lost his eye

Az operatőröm, Joe majdnem elvesztette az egyik szemét.

and everyone was injured.

Mindenki megsérült.

We got out of the street

Kimentünk az utcára, és láttuk,

and realized that the explosion was not just next to the office,

hogy a robbanás nem itt történt az iroda mellett.

but everywhere,

Minden romokban hevert.

and that’s when we understood how big it was.

Ekkor értettük meg, milyen mértékű a pusztítás.

Walking down the street like zombies around that time,

Végigmentünk az utcán mint a zombik,

surrounded by broken, confused, stunned faces,

körülöttünk sérült, zavart, értetlen arcok.

felt like walking in the set of a movie I don’t want to direct or be a part of.

Olyan volt, mintha egy olyan film díszletei vettek volna körül,

melynek sem rendezője, sem szereplője nem akartam lenni.

Everyone’s homes,

Az otthonok, az emberek magánéletének terei,

their private spaces,

their frames, their walls,

a keretek, a falak porrá lettek.

were dust on which we were walking.

Ezeken jártunk.

We stopped everything at that moment

Akkor minden megállt egy pillanatra.

because we lost all of our coordinates:

Elvesztettük a viszonyítási pontokat,

all of our sense of home,

az otthon érzetét,

everything that we had worked for.

mindent, amiért addig dolgoztunk.

So what we did is we just took a moment for two months

Meg kellett állnunk egy kicsit - ami két hónapig tartott -,

and each of us took time to grieve,

hogy időt adjunk magunknak a gyászra, és feldolgozzuk a veszteségeket:

to assess the losses,

whether it was the office or all of us.

a munkahelyi és személyes veszteségeinket.

Anyway, how can you even think about being creative

De hogyan is tudna az ember bármilyen kreativitásra

or making anything

vagy alkotásra gondolni,

at a moment where you feel like you’re living hell --

amikor épp a poklok poklát éli át?

in the middle of hell?

You cannot create amidst such chaos.

Ilyen zűrzavarban nem lehet alkotni!

At that moment,

És akkor megjelent anyukám - a nap hőse!

my mother --

my hero on that day

because it’s only thanks to her that some of us made it to a hospital,

Neki köszönhetjük, hogy kórházi ellátást kaptunk.

who has lived civil wars --

Anyukám több polgárháborút is átélt.

reminded me of a book I read in architecture school.

Egy könyvből idézett, amit még az építész karon olvastunk,

“Invisible Cities” by Italo Calvino.

Italo Calvino Láthatatlan városok c. könyvéből.

I’ll read to you the quote that she read to me at that time

Felolvasom önöknek azt a részt, amit anyukám olvasott föl nekem,

when she saw the despair me and my team were in.

mikor látta, mennyire kétségbe vagyunk esve - én is és a munkatársaim is:

“The hell of the living is not something that will be.

“Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz;

If there is one,

ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van,

it is what is already here,

the hell we live every day, that we make by being together.

a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki.

There are two ways to escape suffering it.

Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle;

The first is easy for many:

az egyik sokaknak könnyen sikerül:

accept the hell,

elfogadni a poklot,

and become such a part of it that you can no longer see it.

és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják.

The second is risky

A másik kockázatos,

and demands constant vigilance and apprehension:

és állandó figyelmet és tanulást igényel:

seek and learn to recognize who and what, in the midst of hell, are not hell,

megkeresni és felismerni tudni,

ki és mi az, a pokol közepette, aki és ami nem pokol,

then make them endure, give them space.”

s azt tartóssá tenni, annak teret adni.”

Luckily, these people were not too far from me.

Szerencsére ezek az emberek ott voltak velem:

There were the cast and the crew of this film,

a film szereplői és készítői.

so we met all together and brainstormed.

Találkoztunk és ötleteltünk.

We thought, should we make this film or not?

Azon gondolkodtunk, megcsináljuk-e a filmet vagy sem.

It seemed crazy to make anything around that time in Lebanon

Őrültségnek tűnt akkoriban bármibe is belefogni Libanonban.

because the country was experiencing, until now,

Az ország ugyanis fennállása óta addigi legnagyobb gazdasági válságát élte át,

its worst economic crisis since its inception,

the loss and the destruction

és emellett ott volt a veszteség, a pusztítás,

and the PTSD we were all going through after the explosion

a trauma, ami mindannyiunkat sújtott,

and also the global pandemic,

és ráadásnak még a világjárvány,

which was hitting the country really hard,

ami különösen súlyosan érintette az országot,

which we had almost forgotten about

és amit szinte észre sem vettünk,

because of everything else that was happening.

a sok borzalom mellett, ami az országban történt.

But at a moment where existing felt like an act of resistance,

Akkor, mikor a puszta létezés is az ellenállás egy formája volt,

we felt like making this movie was very important,

úgy éreztük, nagyon fontos, hogy elkészítsük ezt a filmet,

because it would mean regaining agency --

mert ez azt jelentené, hogy tehetünk valamit:

to regain agency

and feel like they haven't taken everything from us.

úgy érezhetjük, hogy nem vettek el tőlünk mindent.

And as Maya Angelou says,

Ahogy Maya Angelou mondja:

there’s nothing more agonizing

Semmi nem fájdalmasabb,

than an untold story hanging inside of you --

mint ha bennünk marad egy elmondatlan történet.

not directly quoting.

Nem szó szerint idéztem.

And I think we really needed to regain a sense of order,

Vissza kellett találjunk valamiféle rendhez,

meg kellett találnunk a viszonyítási pontjainkat,

find our coordinate,

a sense of home.

az érzést, hogy otthon vagyunk.

And like after World War I,

Ahogy az I. világháború után

a lot of European artists went back into classicism,

számos európai művész visszatért a klasszicizmushoz,

trying to run away from this feeling of destruction

hogy maga mögött hagyhassa a háborús pusztítást,

that the war had brought in

and stepped away from the experimentalism that came before,

és eltávolodott az experimentalizmustól, ami a háború előtt kezdett kibontakozni,

I think we used creativity to rebuild those pillars and that order.

kreativitásunkat mi is arra használtuk, hogy új oszlopokat emeljünk,

és helyreállítsuk a rendet.

So it was a crazy decision,

Őrült döntés volt, de megtettük, mert meg akartuk tenni,

but we did it because we wanted to

and because something was driving us.

és mert valami efelé hajtott minket.

So we went and made the film against all odds.

Így aztán minden nehézség ellenére nekiláttunk, és megcsináltuk a filmet.

And it was hard,

Nehéz volt.

it was filled with obstacles,

Nagyon sok akadályba ütköztünk, mégis szép feladat volt,

but it was beautiful,

because at a moment where we had missed human connection

mert egy olyan időszakban, amikor hiányoztak az emberi kapcsolatok,

and at a moment where our societies are becoming more fragile and loveless,

egész társadalmunk törékenyebb lett, és hiányzott belőle a szeretet,

we were able to recreate a moment of warmth,

létrehozhattuk a melegség, az összetartozás

of love and magic,

és a varázslat pillanatait,

at a moment where it was hard to find any.

amit akkoriban nehéz volt megtalálni.

And I think that that was very special

Nagyon különleges érzés volt ez,

because telling the story together gave us ...

mert azzal, hogy mi, együtt elmondhattuk ezt a történetet,

újra úgy éreztük, otthon vagyunk.

a sense of home again.

It felt like the set became that safe space,

A díszletek jelentették a biztonságot, a családot.

that family.

And it was as real and as raw as the home I was telling you about.

Olyan valódi volt minden, olyan elemi, mint az otthon, amiről korábban beszéltem.

Because we were all filled with creativity

Mindannyiunkban túlcsordult a kreativitás

and a desire to make something,

és a vágy, hogy alkossunk valamit,

but we are also grieving and broken.

de közben ott volt a gyász és a megtörtség érzése.

So that was me again,

Végre újra meg tudtam látni a szépséget abban,

realizing the beauty of being surrounded by people as real as me,

hogy hozzám hasonló, valódi emberek vesznek körül,

even if it was not always pretty,

még akkor is, ha ez nem volt mindig kellemes -

but it was real.

de valóságos volt.

And I think that courage and --

Bátorság kellett hozzá.

we were always told to go to that place that is the place of great pain

Mindig azt mondták, hogy oda menjünk, ahol nagy a fájdalom,

because it’s also a place of great inspiration.

mert ott szárnyra kel a képzelet.

I think that it’s easy to hear and to say,

Bár ez észszerűnek hangzott, és mondani is könnyű ilyesmit,

but it’s really hard to achieve.

megvalósítani viszont nagyon nehéz.

I think that courage to go there,

A bátorságot ahhoz,

to go where it hurts when you’re so broken,

hogy így megtörten is el tudjak menni oda, ahol fáj,

came to me from those people,

a munkatársaimból merítettem: a színészekből, az alkotókból.

this cast and crew

that really, really gave me the courage

Ők erősítettek meg abban, hogy el kell mondanom ezt a történetet,

to want to tell the story

and reminded me of the importance of it.

ők emlékeztettek, milyen fontos ez.

And I want to mention also those two girls.

És itt kell megemlítenem a két lányt is, az ikerpárt,

I actually have twins who played the role of Rim,

akik Rim szerepét játszották - Rim a film főhőse -,

the protagonist of the film,

and they both shared the role.

és a két lány megosztotta ezt a szerepet.

And I think working with them was a great learning experience for me,

Nagyon sokat tanultam abból, hogy együtt dolgozhattam velük.

because that’s the beauty of being a filmmaker.

Ez a szépsége a rendezésnek,

You work with people from different ages

hogy különböző életkorú és különböző hátterű emberekkel dolgozunk együtt.

and different backgrounds all the time,

and working with them,

Az, hogy a lányok velünk voltak, az egész stábot emlékeztette arra,

for all of us on set,

was a reminder of the importance of remaining hopeful

milyen fontos, hogy ne veszítsük el a reményt,

and keeping the sense of wonder,

hogy meglássuk az élet csodáit,

especially for their generation.

különösen az ő generációjuk szempontjából.

Because whatever world we’re fighting for today,

Mert bármi legyen is, amiért ma harcolunk,

they will be able to benefit from.

az az övék lesz.

And so I know that we all deal with loss and rebuilding a home that we lost

Tudom, hogy mindannyian máshogy éljük meg a veszteséget,

máshogy próbáljuk megtalálni az otthont, amit elvesztettünk.

in different ways.

For me, it was through human connection

Nekem az emberi kapcsolatok segítettek ebben,

and understanding that it wasn't necessarily a space anymore.

és az, hogy megértettem, nem feltétlenül egy hely az, amit keresek.

And I think for you it might be something else.

Lehet, hogy Önöknek is valami egészen más.

We all channel that in different ways.

Mindannyian másként küzdünk meg a nehézségekkel.

But for me,

Számomra az alkotás öröme, bánata és szabadsága,

that moment of joy, of sorrow, of freedom,

of creativity,

that moment between the “action” and the “cut,”

a “Felvétel indul” és a “Vége, csapó!” közti időszak jelentette az otthont.

that’s what felt like home.

And I’m very grateful for that.

És ezért nagyon hálás vagyok.

Thank you.

Köszönöm.

(Applause and cheers)

(Taps és éljenzés)